Magyar sorsok a gulagban. Kovács László, egy volt mordoviai rab emlékei

Szekeres Gyula : Pár gondolat

Kovács László hódmezővásárhelyi földim, jó barátom, és sorstársam volt. Első alkalommal Lembergben találkoztam vele, amikor összegyűjtöttek bennünket a volt Szovjetunió teljes területéről. 1953 tavaszától, ahogy Sztalin meghalt, folyamatosan indították a csoportokat az ország nyugati felén felállított lágerba.

Ez a hely korábban Lengyelországhoz tartozott, akkor amikor mi odaérkeztünk, már szovjet terület volt.

Lembergben 1500 magyar állampolgárt gyűjtöttek össze májustól-novemberig. Ahogy én június 15-én megérkeztem a vorkutai csoporttal, nyomban kerestem azt a vásárhelyi fiút Bodré Istvánt, akivel engem elítéltek. Sajnos a halálhíréről kaptam tájékoztatást. Még 1947. február 10-én meghalt agy- és mellhártya gyulladásban.
Ahogy kiáltoztam, kerestem B. Pistit, megszólal mellettem Laci bácsi eképpen: Te is vásárhelyi vagy? Igen mondom, méghozzá törzsgyökeres, ott születtem. "Én is" mondja és már készen is volt a hosszútávra kötött barátság közöttünk.
Ő Mordoviából, a legkorábbi csapattal érkezett. Aránylag közelről.
Attól a naptól kezdve (1953. június 15.) mindennap együtt sétáltunk, beszélgettünk, hiszen földiek, egy azon városból valók voltunk. Igaz, Ő jóval korosabb volt nálam, de találtunk közös témát egész november közepéig.
Szőttük a jövőnket, elképzeléseinket, hogyan tovább ha végre hazakerülünk. A későbbiekben nem akadtam újabb Vásárhelyire a lágerben.

November 2.-án 750-es csoportot indítottak Magyarországra. Laci bácsi a K. betűje miatt az első csoporttal indult abba a hazába, melyet több mint 100 hónapja látott utoljára.
1945. áprilisától Ő sem tudott semmi hírt otthonról, a családról.

Így Ő vitt rólam első ízben hírt édesapámnak, hogy él a fia. Amikor én egy hét múlva elindultam hazafelé, szinte hihetetlennek tűnt az egész. Természetesen visszajelzést nem kaptunk otthonról, tehát nem sejtettem, vajon él-e még édesapám?

Szerencsésen hazakerültem én is, mint Laci bácsi. Meg is látogattam hamarosan otthonában.

Mindketten nagyon el voltunk foglalva az új életkezdés kérdéseivel. Tapasztalhattam, hogy amiket ott kint eltervezett, azokat sorra megvalósította idővel. Postagalambokat, angóranyulakat tartott, később díszmadarakkal foglalkozott, aztán fajkutya-tenyésztő lett. Akármihez fogott, sikeres volt a vállalkozása. Kiállításokon sok elismerő oklevelet kapott. Nagy tiszteletben állt, becsületes munkáját határon innen és túl is ismerték. Kereskedelmi szelleme tiszta, és feddhetetlen volt.

Sokszor beszélgettünk közös és egyéni itthoni élményeinkről. Nagyon tiszteltem és tisztelettel emlékezem rá míg élek. Ezért is segítettem unokámmal, hogy e füzet megszülessen.
78 évesen, 1993-ban kezdte írni csak úgy, spontán, olyan papírokra és füzetlapokra, ami éppen kéznél volt.
Gondolom, ha még élne, biztosan kiegészítette volna további részletekkel, sajnos már nem volt rá módja, 1998-ban eltávozott közülünk. 

Írása nyilvánosan nem jelent meg pénzszűke miatt, de a család, rokonság, jó barátai így megismerhetik, megőrizhetik

Decs, 2000. november 20.

I. fejezet

1. 

1935-36-os években voltam tényleges katona az V. hadtest híradó osztályánál, ahol távírászi kiképzést kaptam. E minőségben kiváló eredményt értem el, -morze versenyen 120-as vételi. és 130-as adási eredménnyel- a mindenkori elsők között végeztem. Nyilván ennek köszönhetően, mint. tartalékos ötször voltam SAS-os behívóval hadi szolgálaton. Részt vettem a Felvidék, Erdély és a Délvidék megszállásában, ill. visszafoglalásában. Utoljára 1943 augusztusában hívtak be hadiszolgálatra. 1944 őszén Verecke és Skúlé között a Kárpátokban súlyos fej és combsérülésekkel a visszavonuló németek találtak rám. 20 órás eszméletlenség után sebesülten feküdtem kb. 6 hétig a munkácsi katonai kórházban, ahonnan bevonultam a szegedi pótkeretünkhöz. Onnan rövid időn belül, mint jól képzett rádiótávírászt az akkor már Kaposváron állomásozó V. HDT kémelhárító osztályához vezényeltek. Kiderült, hogy holttá voltam nyilvánítva. Mivelhogy az osztálynál más volt a forgalmi szolgálat, és néhány más morzejeleket is alkalmaztak, másodmagammal átállási gyakorlatot végeztem. Itt meg kell jegyezni, hogy láthatóan nem érződött a vezető tisztek részéről holmi reménykeltő hangulat az egész fronthelyzetet illetően. A főnök kijelentette, hogy Szállasira nálunk senki sem fog felesküdni, majd később időben kijelentette, hogy a fronthelyzet megítélésében a jelek arra mutatnak, hogy hamarosan nyugat felé kell tovább mennünk.

Ugyanakkor kihirdette, hogy aki tovább akar menni az osztállyal nyugatra, azok vele fognak menni, akik családi, vagy más okok miatt nem akarnak menni, azok itthon kapnak feladatot. Mi úgy döntöttünk (30 évesen), hogy nem akarunk Németországba menni. Így került sor arra, hogy egy ottani tiszt ceglédi lakásába mentünk. A tiszt családja már Pestre menekült. A nagy belvárosi házban csak egy háztartási alkalmazott volt rajtunk kívül.

Odainduláskor a főnök nem nagy meggyőződéssel, megadta a műszaki eligazítást azzal, hogy legkésőbb két napon belül jelentkezni fog nálunk egy, de lehet, hogy még egy másik hírszerző is. Azt mondta, hogy csak úgy fogadjuk az anyagot, ha a megadott kódex szerinti jelszót használja. Azon meglehetősen csodálkoztunk, hogy a kapott kis adóvevő angol gyártmányú volt, de még a rejtjelezési mód is angol szótár segítségével történt. Terv szerint, a híranyagot rejtjelezve, a megadott periódusidőben kellett volna a bárhol tartózkodó központnak leadni.

Igen ám, de mi hiába vártunk a jelentendő anyagra, senki sem hozott nekünk leadandó hírt. Üresjáratban pedig csak úgy jelentkezgetni nem lett volna tanácsos, mivel a szomszéd utcában, majdnem velünk légvonalban egy szovjet rádiós kocsi állomásozott keretantennával, ahonnan könnyen bemérhetett volna minket. Még egy hetet vártunk, mikor egy napon egy román parancsnokság teljes apparátussal beköltözött a nagy, üres házba. Kérdezték, hogy mi vagyunk-e a házigazdák. Azt válaszoltuk, hogy Pestről jövet, egy ismerős ügyvédnél átmenetileg szálltunk meg, talán vesztünkre. Mi a készüléket a fásszínbe berakott, mintegy tonnányi fa közé dugtuk el, nehogy avatatlan szemek elé kerüljön, mert a házban tartózkodott a felvidéki, tót származású nő is. Mit tehettünk, nekünk menni kellett. A készülékhez hozzájutni semmiképpen nem tudtunk. Az egész házat vagy harminc fő román katona ellepte. Lovas kocsik, konyhakocsi, amit éppen a fásszín elé telepítettek és meg is kezdték a főzést. Ezt megelőzően közelünkben egy kigyulladt házat mentünk meglocsolni. Locsolás közben megismerkedtünk egy hasonló korú fiatalemberrel, aki már akkor felajánlotta, hogyha valami közbejönne költözzünk hozzá, mert ő egyedüli házpásztor főnöke nagy házában. Így mentünk Szüle ügyvédéktől átköltözve Ungváriékhoz a Temető utcába. Innen, amint az időjárás megjavult, mert előzőleg esős volt, elköszöntünk és gyalogosan, torony iránt megindultunk haza. No, aztán a hazáig tartó út sem volt egy kényelmes, izgalommentes cserkészút. Helyenként szovjet. vonuló csapatok elől kellett rejtőzni, máskor fegyveres, szökött rabló katonák elől. Kisebb falvaknál kommunista néphajcsárok elől rejtőztünk. Éjszakáinkat tanyákon töltöttük. Azt a sok csalódott, elkeseredett embert, akár szegény, akár jó gazdák is voltak kifosztva, meggyalázva, a keserű panasztól könnyezve találtuk. Volt hely, ahol már megtörtént, volt, ahol az öngyilkosság gondolatával barátkoztak a kilátástalan jövő miatt. Amikor kérdezték, hogy kik vagyunk, azt válaszoltuk, hogy textilkereskedők vagyunk, akik áruért mentünk Budapestre, de ott rekedtünk és most így hazaindultunk. Mit tesz Isten, idehaza alig egy hét elteltével vakbélgyulladással kórházba kerültem. Az akkori főorvos, Generzich, már kora reggel megvizsgált és azt mondta: "Fiam, ezt műteni kell! Mikor evett utoljára?" Kérdezte. "Tegnap délben egy keveset, azóta semmit." - válaszoltam. Egy óra múlva már a műtőasztalon feküdtem és a főorvos úr ezzel nyugtatott meg: "Fiam, ez egy kicsit fájni fog, mert érzéstelenítő nincs, mindent elvittek az oroszok." Ellentétben azzal, amit a kommunisták mondtak, éspedig azt, hogy a németek vittek el tőlünk mindent. Az oroszok pedig csak hazugságot, becstelenséget és nyomorúságot hoztak ránk. Nos, megkezdődött az operáció. Már azt is irtó rossz volt hallani. ahogy a kés sercegett a bőrben és a húsban. A fájdalom még tűrhető volt. Amint a beleimet húzta a műtét egyes fázisában, olyan fájdalmat éreztem, hogy az ájulás határán billegtem. A verejték szakadt rólam, de összeszorított szájjal, csak az orromon fújtam egy nagyot. Amikor egy jó óra múlva kész volt a főorvos ezt mondta: "Fiam, maga vitézül helyt állt." Gondolta, úgyis elájulok, és akkor már nem érzem a fájdalmat. Megmutatta a kivett, perforált vakbelet - mint mondta, ő mindent megtett, amennyire lehetséges volt kitisztította. Hogy mi lesz, majd kiderül. Tíz nap múlva, nem könnyen, de elhagytam a kórházat. El lehet képzelni; ha ez hazafelé jövet a tanyák közt ér el, akkor nincs mentség, hiszen a tanyában ló sem volt, esetleg kocsi, de ló nélkül.

Szakmám kirakatrendező-textilkereskedő, de üzlet sehol, csak a feketézés. Még jó, hogy volt egy szép angóra nyúl állományom, amit távollétemben édesanyám gondozott. Ezeknek a nyulaknak a gyapjútermését dolgoztuk fel késztermékké, értékesítettük, átmenetileg ennél jobb lehetőség nem kínálkozott. Míg így teltek a hónapok, eljött április 14-15. Azon a vasárnapon éppen ebédeltünk, mikor két vendég érkezett. Az egyik Szüle ügyvéd volt Ceglédről, a másik nyilván egy szovjet részről való civil ruhás nyomozó, vagy elhárító, aki tökéletesen beszélt magyarul. Én mindjárt rosszra gondolva, semmi jelét nem adtam, hogy ismerősként üdvözöljem őket. Miközben megkérdeztem, hogy mit óhajtanak, az idegen azt mondta, hogy itt Vásárhelyen keresnek egy Kovács László nevű embert, akivel a Szüle úr Kaposváron együtt volt a VKF (Vezérkari Főnökség) 2-nél, miközben félszemmel Szülét figyeltem, aki szemhunyással és bólintással jelezte, hogy ő az, akit keresnek, mármint én. Próbáltam elhárítani, hogy nem emlékszem, miszerint valaha is találkoztam volna ezzel az úrral. Ő erre azt mondta: "Ugyan ne beszélj már, hiszen az osztálynál te voltál, aki a szomszédos étteremben engem is rászoktattál az ott főzött finom gombásételekre, a szegedi Ördög Jóska barátunkkal együtt. Különben is a Jóska már Szegeden vár bennünket.

Be kellett látnom, hogy itt már nincs mit mellé beszélni. Kiderült a hatodik Kovács László, egyben az utolsó is a városban, akit fölkerestek. Az is kiderült, hogy volt Cegléden egy kommunista, aki Szüle ügyvédet figyelte, de minket is, akiket a lakásába telepített. Történt ugyanis, hogy a románoknak konyhájuk is működött a ügyvéd házába, így a farakás fogyott, és előkerült az én rádióm. A házban maradt az ügyvédéknek egy felvidéki nőalkalmazottjuk, aki elmondta, hogy a rádiót csak én rejthettem el. No, azért lettem én fontos. Arra nem derült fény részünkről, hogy- a románok ez ügyben tettek-e lépéseket.

Tény azonban az, hogy 1945-ben, mikor a front áthaladt országunkon, Szüle doktor családjával Budapestről hazaköltözött Ceglédre. A helyi hatóságok ez után kezdték el faggatni, hogy ki volt az a két fiatalember, akik lakásában laktak, és volt-e nekik adóvevő rádiójuk. Ő aztán emlékezetből-e, vagy ott, valaki mástól megtudta nevünket és azt, hogy Szegeden, illetve Vásárhelyen lakunk, közelebbi címet nem. Így adták őt át a ceglédi hatóságok a szovjeteknek, akik megkezdték a felkutatásunkat. Ahogy Szüle maga elmondta a szovjet civil ruhás előtt, aki maga is igazolta, hogy miután ő az osztrák határtól visszajött a családjához Pestre, a nagy főnök azt mondta neki, hogy a ceglédi hírszerzők és rádiósok is leléptek. Ezt már a civil ruhás is megerősítette, mert így ebből nem lehet ügy, hiszen a rádió megtalálását igazolta. De ha kell, a románok is. Különben a tót nő az oroszokkal megértette magát; és nekik is elmondta még akkor, amikor Szüle doktor haza sem jött, hogy mi nem is rádiózhattunk, mert ő félelmében mindig közelünkben tartózkodott.

Mint később kiderült, ez a szovjet tiszt nem más, mint egy ungvári magyar, aki egyúattal tolmács is a szovjet seregnél. A további, szinte barátságos beszélgetés során derült ki, hogy ő egy Ukrajnába kivándorolt zsidó ember. Kérdezte, hogy ismerek-e itthon, Vásárhelyen lévő zsidókat. Az is kiderült, hogy egy hónap különbséggel, egyidősek vagyunk. Hogy visszalépjek az elmondásban, én már előbb mondtam neki, hogy nem lehettem nyilasféle, hiszen a Novák féle zsidó cégnél dolgoztam már 15 éve. Meglepetésemre elmenni készültek nélkülem, el is mentek azzal, hogy legyek itthon, mert holnap is eljönnek. Gondoltam is, hogy az egész nem olyan meredek ügy. És mi történik, még aznap este eljött újra, és elmondta, hogy őt Sándor Lajosnak hívják, nem szívesen, de ő a szovjet seregben szolgál jobb híján. Megkért, hogy kísérjem el őt egy zsidó családhoz, aki nem lakik messze. Így történt, hogy az utcánk túlsó sarkán volt a Reisinger féle pékség, ahol a fiatal Miklóst ismertem és tudtam, hogy már ő is hazajött vagy el se ment. El is mentünk hozzájuk, ahol őt és édesanyját találtuk otthon. Reisinger mama nagy örömmel fogadott, hiszen majdnem naponta voltam kenyér vagy kifli, vagy zsemle vevője.

Aztán Miklóssal hármasban megindult a beszélgetés. A helyzet ismeretében Miklós próbálta rábeszélni a szovjet Sándor Lajost, hogy ne is jelentse a parancsnokságon, hogy meg vagyok, hiszen ő is jól ismer, nem is hiszi, hogy bűnöm lenne. Lajos mélyet sóhajtott és mondta: "én meg már tudom, hiszen Cegléden készült negatív jegyzőkönyv". Mit kezdjen Szülével, mert ha el is fogadná, hogy nem találtak meg, azt jelenti, őt továbbra is vallatják majd, hogy mit tud stb. S ha neki megszorítják a tojását, még az anyját is elárulná olyan gyáva. Akkor pedig neki vége, kap egyet a tarkóba egyet. (mármint a Sándor Lajosnak) Én magam azt mondtam, nem-nem ilyen veszélybe nem hozhatom Sándor Lajost, aki eddig is nagyon korrekt volt hozzám. Én vetettem fel aztán, hogy mást bajba ne keverjek, mi lenne, ha, majd amikor átadna a parancsnokságnak, alkalmasint onnan lépnék le bármi módon, amint alkalom adódik. Mire Lajos válasza, ha semmi bűnöm nincs is a szovjetekkel szemben, a parancsnok hangulatától függ, hogy nem-e elviteti bosszúból a családom. Mert ezzel valami rejtett bűnt feltételez. Így aztán beletörődve helyzetembe, bízva abban, hogy majd lesz egy helyszíni kihallgatás talán Cegléden, és elnézést kérve hazaküldenek.

Másnap bementünk a Parancsnokságra, ahol már nem is voltak olyan udvariasak, úgy néztek rám, mint egy apagyilkosra. Más ott nem is történt, mint az adataimat ellenőrizték.

Rövid idő múlva megjött egy zárt teherautó, két géppisztolyos orosz katona hátul, ahová megfelelő távolságba közibük ültettek és az autó elindult Szeged felé. Útközben azzal az ábránddal foglalkoztam, hogy Szegeden ott lesz Ördög Jóska távírász társam, és ott majd kihallgatnak mindkettőnket. Talán majd haza is engednek. Ott a rendőrség előtt megálltunk, kisvártatva Ördög Jóska és Szüle ügyvéd is mászott fölfelé a kocsira. Mögöttük egy egyenruhás szovjet hadnagy és Sándor Lajos tolmács állt. Mi üdvözöltük egymást, mire az egyik géppisztolyos ránk rivallt "nye gavarity, ib maty'' (nem beszélgetünk). A pisztolyát ránk szegezte. Elől beült a kocsiba Sándor L, az egyenruhás és a gépkocsivezető katona.

2.
Így zötyögtünk Bp. Damjanich utcára, amikor már sötétedett. Egyenként kísértek minket, engem a jó öreg bérház egyik első emeleti, szinte roncs állapotú fürdőszobájába löktek, rámutatva a koszos fürdőkádra: “szpáty!''. Nem sok időm volt gondolkodni, hogy hol másutt lehetne itt szpátyolni, mint a fürdőszobában, mert minden helyet elfoglalt az oda bedobált lim-lom. Találtam is ott egy jó méternyi ócska futószőnyeg darabot, amit magam alá terítettem. Fejem alá egy csorba ágytálat tettem, s mit tesz Isten, rövid idő után úgy elaludtam, mint nyáron a tej. Még sötét volt, legalábbis a fürdőszobában, mikor felébredtem. Kegyetlenül fájt a nyakam. Azt gondoltam, biztosan a kegyetlen fejtartástól, nyomban hozzákezdtem óvatos fejkörzésekhez. Csigolyáim nagyokat roppantak, miközben ujjaimmal tarkómat nyomkodtam, majd befejezésül a kádban jó kiadós fejállást csináltam (hisz sportember voltam). Utána karkörzés, térdhajlítás stb. és a végén a fejfájás elmúlt, egészen fölfrissültem. Időközben hűséges őröm bebenézett, s megelégedve nyugtázta: áh, fizkultúra. Láthatóan ez egy barátságos fickó volt. Megláttam, hogy egy nagyobb méretű tükör mögött egy kifolyó csap lapul. Gondoltam, milyen jó lesz még meg is mosdani. Minthogy a csap alatt még kagyló is volt, úgy tűnt, minden rendben. Odafurakodtam és a csapot óvatosan kezdtem elcsavarni, de az bizony még nem is hörgött, nemhogy víz jött volna ki belőle. Éhséget ugyan nem éreztem, inkább szomjas voltam. A romok között egy viharvert színház életet pillantottam meg. Jó öreg volt, a 30-as évekből való. Ha jól emlékszem, azt a cikket kezdtem el olvasni, aminek a címe ilyesmi volt: Zerkovicz plágium pöre xy-nal. A lényege, hogy Zerkoviczet bepörölték dal, zene lopásért, egyben lopkovitznak nevezték. Böngészés közben, őrzőm megjelent egy csajka valamivel, mondta, hogy kusáj, és felém nyújtotta az edényt. Elvettem azt a meleg valamit, aminek meleg gőzének illata, dohos gabonára emlékeztetett. Én bizony, nem igen kívántam, pedig csak előző nap reggeliztem. Igaz, jó kiadósan, mindenre felkészülten. A szomjúság azonban győzött. Némi undorral elkezdtem szürcsölni, aztán nem is találtam olyan rossz ízűnek. Végül egészen a sűrűjéig megittam, és egészen jól éreztem magam. A sűrűje lehetett egy decinyi, mikor őröm megjelent a csajkáért és látta, hogy a sűrűje bent maradt. Zsebéből kivett egy kanalat és felém nyújtva mutatta, hogy egyem ki kanállal a sűrűjét, ami valami gabona törmelék volt. Én a kezemmel mutattam, hogy nem kérem, mire ő kissé beljebb lépett, és gyorsan bekanalazta. A front jutott eszembe, és szinte megsajnáltam szegényt.

Lehetett úgy de. 9-10 óra között, mikor mozgolódás hallatszott a házban, mármint az előbbieknél erőteljesebb. Az én fürdőszobám ajtaja is nyílott és jött egy másik géppisztolyos őr, kezével mutatva, hogy kifelé: davaj, davaj. Egy hosszabb folyósón előttem is kísértek magamhoz hasonló, civil ruhás polgárokat. Lent az utcán, ismét állt egy leponyvázott teherautó, amire engem is fölinvitáltak. A plató két hosszú oldalán egy-egy pad volt, ahol már nyolcan ültünk, de utánam még páran fölszálltak, úgyhogy lettünk tizenketten. Számomra mindannyian ismeretlenek voltak, általában úgy 30-50 év közöttiek lehettünk. Szót váltani egymással nem volt szabad, ha valami halk neszt hallottak a kocsi két végén, egymással szemben ülő őrök, odaripakodtak, és a fegyver csövét is odafordították. Egymást rendesen nem is láthattuk, hiszen a teljesen leponyvázott kocsi belsejében elég sötét volt. Zötyögtünk ismét, majdcsak egész nap, míg végre érezhető volt, hogy forgalmasabb úton haladunk, városzajféle hallatszott. Végre megálltunk, és az egyik katona leugrott. Az ajtót lenyitotta és egyenként leszállított minket. Utolsónak a másik katona is leugrott, de akkorra már másik két őr is megjelent. Egy nagy, kivilágított épülettömb udvarán voltunk, láthatóan a háború nyomait viselő lomok között. Az őrök fölsorakoztattak minket, és a nagy épület alaksorába kísértek, ahol egy kisebb teremnek megfelelő helyiségbe tereltek, aminek jó izmos ajtaján rácsos kémlelőnyílás is volt. A padozat tégla volt, de csicsogott rajta a talajvíz, gondolom a tavaszi esőzések miatt. Minthogy tizenkettőnk számára hely volt bőven, a vizes talaj nem okozott gondot, mert a nagy felületű priccsen akár bukfencezni is lehetett.

De, hogy tulajdonképpen hol vagyunk, csak napok múlva tudtuk meg, mikor már osztrák állampolgárokat is hoztak be hozzánk Tőlük tudtuk meg, hogy Bécsben vagyunk a "Mária Teréziánumban", a korábbi gestapó fogdáiban. Az ellátás nem is volt rossz, a későbbiekhez képest. Naponta egyszer kaptunk, nagyjából déltájban, egy csajka hántolt árpa levest és két közepes ökölnyi, állítólag szójás fehérkenyeret, amihez hasonlót a további 103 hónapban egyszer sem. Kezdetben alig-alig ejtettünk szót egymás között, általában mindenki a saját gondjával volt elfoglalva, s mint később kiderült, mindenki végigélte gondolatban az egész életét. Teltek a napok, az otthoniakról semmit nem tudtunk. Az osztrákok egyre csak szaporodtak, és pár hét alatt a terem úgy megtelt, hogy már a priccsen is szorongtunk. Naponta egyszer kikísértek minket az udvar egyik félreeső részébe, dolgunkat végezni. A teremben is volt egy kb. 30-40 literes kukaféle fedővel, a kis dolgok elvégzésére. Az osztrákok közül némelyiket kiszólították kihallgatásra, de közülünk, magyarok közül, senkit sem. Emlékezetem szerint, mintegy jó két hét után, egyszer csak szólítgattak minket, magyarokat, és teherautóba szorítva - mert néhány fővel Bécsbe is szaporodtunk -, visszahoztak Magyarországra. Szombathely városszélén, egy Bagolyvár nevű kastély-féle helyiségben, egy szobánál nagyobb teremben találtam magam, többedmagammal Végül is, ezen a helyen is minden szoba megtelt foglyokkal. Ezt a szép fekvésű kastélyt jelentős számú őrség fogta körül. Itt már egyfajta fertőtlenítést is végeztek. 8-10 embert a nagy kertben levetkőztettek alsógatyára, és egy nagyobb hordót téglalábakra állítottak. Három-négy téglát a hordóba tettek, a tetejére dróthálódarabot (drótkerítésből), végül vizet öntöttek bele úgy, hogy a téglákat ellepje. A tőlünk levetett ruhát a hordóba tömték, fedővel leborították, és a hordónak alágyújtottak. A víz forrt, a forró gőz átjárta a ruhákat, a legalsókat meg is pörkölte, de ki lettek fertőtlenítve.

Ezen a helyen a koszt már nem a bécsi. Naponta búzaleves és az eredeti, bádogvályúba sütött szovjet korpakenyér, nem is ez volt a baj, hanem az, hogy kevés volt. Már nekem is, mert kezdtem kiürülni úgy, mint akit már korábban lefogtak. Nehezen értettem előbb, hogy ilyen kosztra hogyan lehet valaki éhes, de most már nagyon is értettem.

Néhány hét múltán ismét teherautóba ültünk, és visszavittek nyugat felé. Bugerland, St. George, egy nagy község, aminek a szélén, egy üres gabonaraktárba telepítettek be minket. Ez a raktár be volt szalmázva, és ezen már kényelmesnek volt mondható a fekvőhely. Itt már nem volt velünk az a szép szál, de tönkregyötört ember, aki repülőszázados volt. Gyakran megkérdezte tőlem, hogy ha nemrég jártam Pesten, nem láttam-e egy magas szőke asszonyt, aki az ő felesége. Mondtam, hogy lehet, hogy láttam, hiszen Pesten sok szép szőke nő van, de nem ismerem. "Ha őt láttad volna, biztosan tudnád, hogy ő az, mert olyan feltűnően szép, fess, csinos asszony nincs másik, egész Budapesten." - mondta. Szegénykém, nem tudni mi mindenen ment át, erről nem beszélt, de már be volt zsongva, zavart volt.

Visszatérve a gabonaraktárra, ez a helyiség két részre volt osztva. Középen egy rögtönzött szelezésdeszkából készült fal volt. Mindkét résznek volt külön bejárata. Szemben állva bal felől voltak a nő foglyok, jobbról pedig mi, férfiak. A kerítésen keresztül hamarosan összeismerkedtem Somogyvári Gyula író lányával, - mikor az őrök nem figyeltek a kukucskálón, akkor lehetett beszélgetni - akinek a Csöpi volt a beceneve. Szomorúan mesélte, hogy míg édesapja a gestapó foglya volt, leány a szovjeté. Itt már azt lehet mondani, hogy oldottabb volt a társaság, arról azonban, hogy ki miért van ott, a legkevesebbet tudtuk

Egy kivétel ugyan volt, a nevére már nem emlékszem, lehetett úgy ötven éves, őszülő hajjal és jó beszédkészséggel. Ő, mint mondta, Horthyék szakácsmestere volt korábban, most azonban, mint volt koronaőrt fogták le. Egyedüli személy volt, akit már ott vagy három alkalommal elvezettek, kísértek kihallgatásra. Mint nekünk elmondta, ők csak Bécsig kísérték a szerelvényt, mely a korona ékszereket szállította. Fűt-fát ígértek neki, ha nyomára vezeti őket az ékszereknek, noha előbb jól meg is verték, mert nem hitték, hogy nem tudja. Unaloműzőül, és az éhséget is borzolni, ételrecepteket mesélt a rácson túli lányoknak, a naív jövő hasznosítására.

Amint így teltek a napok, talán hetek, egyik hajnalon a hegyek felől éktelen fegyverropogás hallatszott, amibe időnként belebömbölt egy-egy ágyúlövés. Mindannyian felébredtünk, hogy ugyan mi lehet ez. Valamelyikünk felerősített suttogó hangon azt mondta, hogy ez nem lehet más, mint a felmentő csapatok, hisz hallani lehetett, hogy a zaj nyugat felől jön. Kisvártatva azonban a mi őrségünk is az udvarban tüzelni kezdett. Erre aztán már mi is nagyon megszeppentünk, főleg, amikor egyikünk ezt mondta: "Ezek foglyokat nem hagynak hátra élve, hanem, ha menekülni kell nekik, lekaszabolják a foglyokat."

Én ugyan nem vagyok könnyen ijedős, de egy pillanatra én is megszeppentem. Azonban mindjárt azon járt az eszem, hogy miként lehetne innen, akár erőszakkal is menekülni. Nem kínálkozott túl sok lehetőség, talán csak egy, de az nem kecsegtetett túl nagy reménnyel. A bejárattal szemben, jó magasan volt egy akkora, nyilván szellőzést szolgáló ablak, amelyen egy ember éppen kifér talán, csakhogy jó erős vasrács volt beépítve. Lehetőségnek ígérkezett, hogy ha a lányoktól elválasztó deszkafalat megbontjuk, talán onnan előkerül olyan erősebb faanyag, amivel aztán ki lehet feszíteni.

Tovább meditálva, észrevettük, hogy az egyik sarokban, egy kis homokkupac volt. Korábbi ismereteim alapján, ezt talán jól fel lehet használni szabadulásunkhoz, úgy, hogy sapkáinkba homokot rakunk minél többen, és fölszólításra majd nem megyünk ki, hanem a bejárattól jobbra és balra elhelyezkedünk a homokos sapkával. Amikor belépnek, mielőtt lőhetnének, a homokot beleszórjuk a szemükbe, aztán elvesszük a fegyvert stb. Mire mindezt elmondtam, éktelen kiabálás támadt az udvaron, fegyverropogások közben. Jobban odafigyelve, hogy ugyan mit is kiabálnak, valaki közülünk meg is fejtette: "a 'kaputt' egyértelmű. De mi a volna?'' -Hát háború! Aztán a lányoktól is átkiabáltak, hogy "fiúk, vége a háborúnak, vége a háborúnak!"

Persze, hogy elkezdődött a tanakodás, hogy számunkra vajon mi várható? Egyértelművé vált számunkra, hogy nem más, mint előbb, vagy utóbb a szabadulás, hiszen az egyetlen koronaőr kivételével, és az ide-oda telepítésen kívül, egy szót sem szóltak hozzánk, tehát nincs mit kezdeni velük.

Úgy délelőtt tíz óra lehetett, amikor az udvarra szólítottak minket. Érdekes látvány fogadott minket: minden őr vigyorgott, és mindegyik derékszíjára körbe fűzve, (a német SS-eknek volt ilyen) fekete tokban, fekete nyelű tőr; de teljesen körbe fűzve ám, mint a Tanganyika béli négerlányok sás szoknyája. Kezeiken hófehér tiszti kesztyű volt, némelyiknek a kezén két-három vekker volt, másoknak zsebórák lógtak a nyakukban, zsineggel felakasztva. Nyilvánvalóan nekünk akartak tetszeni, fölvágni, hogy nekik mi mindenük is van, hogy nagyobb sikerrel érvényesítsék kincseiket. Bohóc módon tették ezt, libbenő tánclépésben, derékriszálással, hogy a tőrök, órák csörögjenek, a fehérkesztyűs kezeket föltartva, kézfejüket billegetve, mint a kocsmába mulató legények szokták. Ez az összkép mosolygásra derített minket. Belegondolva sajnálatot is ébresztett bennünk, hiszen ezek a szerencsétlen szovjet gyerekek, a földi paradicsomnak kikiáltott ország sötét posványában élnek, élhetnek odahaza.

3.
Ezen a helyen, minden változás nélkül eltelhetett, mint egy jó hét, mikor a teherautó ismét előállt. Egyesével, "Davaj, na avtómasina!", fölszálltunk mintegy 12-15-en az egyik leponyvázott teherautóra. Azt nem tudtuk, hogy hány autót indítottak, és azt sem, hogy a lányokat is vitték-e, na meg azt sem, hogy hová megyünk. Jó néhány órai út után érezhetően zajosabb, nyilván lakott területre értünk. Nem sok időre meg is állt az autó, szétnyílt a ponyva, és az el nem maradható két őrünk kiszállásra ösztökélt minket. Első pillanatra meglepődtünk a szép látvány láttán, de hamarosan megállapítottuk, hogy ez a hely is csak volt szép. Ahol álltunk a géppisztolyoktól körülvéve, egy gyönyörű parkos villát láttunk, magas fenyőfákkal. Az első ami kiábrándító volt, hogy az őreinken kívül ott fenn ténfergő katonák közül az egyik elrikkantotta magát, és az egyik fenyő magas ága felé mutatott. Egy másik nyomban ott termett, fegyverét célzásra emelte, és egy sorozat leadása után, egy aranyos kis mókus élettelenül hullt le. Számunkra ez fölháborító látvány volt, mint ahogy az is, mikor egy tőlünk mintegy harminc méterre levő melléképület előtt a katona egy fához kötött lovat ütött és rugdosott, mutatva a másiknak, és nyilván nekünk is, hogyan tudjuk a lovat nem oktalanul fegyelmezni. A ló nyerítő hangot adott, miközben oldalirányú rúgásokat végzett. Meg volt a véleményünk. További elszomorító látvány volt, hogy a kastélyszerű épület faltövei körül, láthatóan ablakon kidobált értékes bútordarabok hevertek, ronccsá törve.

Már vagy fél órája álltunk megbotránkozva a látványoktól, de még semmi nem történt velünk. Már ábrándozni kezdtünk újra, hátha most írják a szabaduló levelünket, mire megszólal az egyik: "A fenét a szabadulót, akkor nem hoztak volna bennünket kifelé. Mert ha tudni akarjátok, Báden üdülőhelyen vagyunk, a szomszéd portáról hallottam."

Kisvártatva aztán, véget vetettek az ábrándozásnak Kettős sorba állítottak és tízőnket, akik előbb álltunk, leválasztottak a többitől és a közeli épületszárny alagsorába tereltek. Amolyan 10x5 méteres helységbe irányítottak minket. Nem egyedül voltunk, mert vagy tizenöten már voltak ott korábbi lakók, akik németek vagy osztrákok voltak. Jól kifeküdt szalmával volt a fal menti rész ellátva. A már ottlévőkkel nem sokra mentünk, mert mindannyian meglehetősen letargiába esett, meggyötört arcú emberek voltak. Rezignáltan maguk elé néztek, mintha mi ott se lennénk, de maguk között se beszéltek. Ki tudja, nem-e arra gondoltak, hogy besúgók vannak köztük, ezért biztonságosabb a hallgatás. Az idegenek felőli részen megpillantottuk, hogy van egy fali kifolyó csap, kagylóval alatta. A hozzá közelebb lévők egyike odament és megnyitotta a csapot. Csodák csodája, óvatosan ugyan, de folydogált a víz. Hű, micsoda öröm lett Hunniában. Egyikünk megkérdezte, nincs-e kifogásuk ellene, hogy megmosdjunk. A kérdezett csak egy fáradt fejbólintással jelezte, tegyük. Úgy egyeztünk meg, hogy az elfoglalt ülés ill. fekvés sorrendjében megyünk mosdani. Mikor mindannyian túl voltunk a mosdáson, olyan felfrissültnek éreztük magunkat. Nem is csoda, hiszen az én bőröm is már legalább egy hónapja nem találkozott vízzel, de volt, akié több hónapja sem. Ennek megfelelően borostások voltunk. Késő délutánba érve, mikor már nyilvánvaló volt, hogy az aznapi "étkezést" megspórolták, elszenderedés előtt egyet ittunk a jó és áldott csap vizéből.

Másnap reggel mikor már a helység jól kivilágosodott, körül nézve tapasztaltuk, hogy korábbi lakótársaink gyakorta vakaróznak. Tetűre nem is gondoltunk, hiszen eddig a mi köreinkbe nem volt. A portán állandó mozgás volt hallható, parancsszavak, káromkodás, néha lövések. Déltájon megkaptuk a szokásos szétfőtt szemű búzalevest és a darab korpakenyeret. Jól jött, mert már éhesek voltunk. Következő nap reggelén viszketést éreztem a hónom alatt, majd ismét és ismét. Gyanússá vált a dolog, ezért levettem zakóm, mellényem, ingem és próbáltam a hónom alá nézni. Iszonyat fogott el, szép számmal mozogtak ott az addig ismeretlen tetvek. Számomra ez annyira lesújtó érzés volt, hogy ha akkor azt mondták volna öt éves fogság vár rám, nem sújtott volna le annyira, mint ez a fölismerés. Már egy hete éltük tetves életünket, ami nem is volt itt unalmas, mert reggelente menetrendszerűen tetűvadászattal indultunk. Aztán belefáradva bambultunk egyet, ki szundikált, ki ismét tetvészni kezdett. Érdekes módon egy-egy megjegyzésen kívül senkinek sem volt ándungja beszélgetni. Lakótársaink a németek ill. osztrákok már hallgatagabbak voltak nálunk is. Erősen borostás, úgy félszakállas sápadt arcok, réveteg tekintet - nem lehetett tudni, hogy min mentek keresztül azelőtt és aztán, hogy a szovjetek fogságába estek - látszott rajtuk, hogy nehéz időket éltek át.

Itt is naponta egyszer, a porta félre eső részére kiengedtek dolgunkat végezni, ez az idő lehetett, az őrök kedvétől függően, öt-tíz perc. Jólesett mélyeket szívni. ha rövid időre is, a májusi fenyőillatú levegőből. Így telhetett el mintegy hét, mikor egyik délelőttön nyílt az ajtó, és az ajtóban megálló őr egyenként mutogatott úgy hatónkra: "Davaj, nadvór!" Volt köztünk egy csabai fiú, aki tótul beszélt, és sokat megértett az oroszból is. Mondta is mindjárt, hogy az őr az udvarra küld minket. Sorba kimentünk, ahol újabb őrök fogadtak, és egy leponyvázott teherautóra mutattak. A teherautó hátsó oldala le volt nyitva, ott egykettőre fölmásztunk. A két őr előre terelt bennünket egészen a vezető fülkéig, majd ők is felszálltak és a hátsó részen maradtak. Itt már kedvünk lett volna tanakodni, hogy mit akarnak ezek most velünk, de nem volt szabad beszélni, mint mindig, ha őr volt a közelünkbe. Az autó ismét elindult velünk ismeretlen célja felé. Néhány kanyar, talán öt perces út után azonban a kocsi megállt. Az őrök ki, mi leszálltunk a kocsiról, és kis tanakodás után, fölkísértek bennünket egy nagy emeleti szobába, remek berendezéssel, itt-ott egy foghíjjal, amit láthatóan már kiemeltek. Képek helyei is láthatóak voltak a falon. Őreink az ablakokat kinyitották, de előtte minket az egyik sarokba tereltek. Az egyik őr, fegyverét felénk szegezve, türelemre ill. fegyelemre intett minket, majd mutatták, hogy a kertek felé nyitott ablakokon a bútorokat dobáljuk kifelé. Ha nagyobb darab volt, mint a hatalmas ablakok, akkor előbb össze kellett törni. Jól megépített tárgyak lévén ez elég komoly munkát adott. Ez így folytatódott szobáról-szobára, szinte kezdtük megszokni azt, hogy parancsszóra ugyan, de részeseivé váltunk annak a barbarizmusnak, ami első percekben borzongással töltött el. Ennek ellenére egy-egy nemesebb darab, vagy egy gyönyörű velencei tükör, amibe egyik őr a kidobása előtt fegyvere tusával belevágott, s fogai közt sziszegte, burzsuj kapitaliszt, az ember megborzongott. A falak tövén már jókora mennyiségű bútorroncs hevert, hegyén-hátán égbe nyúló szilánkokkal a törött darabok. Láthatóan előttünk a földszintet már valakik kirámolták. Dél körül lehetett az idő, néhány órai romboló munka után, mikor visszakísértek a teherautóhoz. Visszavittek a szálláshelyre, ahol megkaptuk a szokásos búzaleves adagunkat a darab kenyérrel. Vegyes érzésekkel a romboló munka után, de éhesen ittuk és ettük ill. a sűrűjét kanál híján szürcsöltük adagunkat. Szinte hihetetlen, hogy szavak nélkül, némán magunkba szállva mennyire reménykedtünk abban, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor hazaengednek minket, hiszen nincs is okuk rá, hogy fogva tartsanak minket. Annak ellenére bíztunk ebben, hogy egész idő alatt alig esett szó arról, hogy melyikőnket miért fogtak be. Legtöbbünk meg volt arról győződve, hogy semmi olyan katonai-politikai bűne nincs (mármint a mi fogalmunk szerint), amiért felelnie kellene. Így teltek napjaink, bízva és remélve a jövőben, a mindennapi foglalkozásunk közben, ami a tetűvadászatot illeti. Megállapítottuk ugyan, hogy hiába írtjuk, ha különösebben nem is szaporodtak, de valahogy nem is fogytak. Következő napon ismét autóra vezényeltek, természetesen most is jól leponyvázva. Nem azért, hogy nehogy huzatot kapjunk, és nem is azért autóval vittek, mert a ház, ami ellen a merényletet elkövettették velünk messze volt, hiszen mint megtudtuk az a szomszédos Erzsébet királynő útján volt, de a látványt nyilván nem akarták közszemlére tenni. Megállapítható volt, hogy ahol mi laktunk, és a kiürítésre váró villák közelében sem laktak civilek, bár az utcán járókelőket szórványosan lehetett látni, de nyilván tőlünk távolabb laktak, mert a környékünkön lévő házakban csak katonák laktak. Meg is érkeztünk ismét egy, az előbbihez hasonló szép parkos villába, ahol rajtunk és a minket körülvevő őrökön kívül egy lélek sem volt látható. Ez a körülmény láthatóan őreinket is nagyobb szabadságra ingerelte, sokkal mókásabbak voltak. Láthatóan viccelődtek egymással, még minket is belevontak, bár kissé otromba formában, ami abból állt, hogy hol az egyik, hol a másik felénk közeledve ránk fogta géppisztolya csövét és vele söprő mozdulatot végezve, a szájával "ratatatatata" sorozatot imitált. Aztán nagyot nevetve mondott valamit, amit persze nem értettünk. Valami olyasmi lehetett, hogy ugye jól rátok ijesztettünk Látható volt, hogy ha valamelyikünk tudott volna oroszul, el lehetett volna diskurálni. Különösen egy látszott közülük mókásnak.

Nem tudni miket mondhattak egymásnak, talán vicceket, de jókat nevettek. Majd pillanatok alatt elkomolyodtak és keményen elhangzott, hogy no davaj, brosszáj, azaz, hogy kezdjünk hozzá a romboláshoz, és az ablakon kidobálni a holmit. Érdekes, hogy ebben a négy-öt szobás villában a bútorok érintetlennek látszottak, de egy-egy kopottabb (perzsa) összekötőn kívül szőnyeg sehol sem volt, csak a nyomai látszottak. Először persze az apróbb darabokat dobáltuk, nem sietve, csak úgy kényelmesen a nagyobb darabokat, szekrényeket és asztalokat már törni kellett. Volt egy gyönyörű nagy és igencsak nehéz szekrény, melynek homlok dísze remek kagylófaragásos, de olyan masszív volt, hogy nem tudtunk mit kezdeni vele. Minket elküldtek az ellenkező falhoz, az egyik őr kinézett az ablakon az utcára, és intett. A mókás őr egy sorozattal függőlegesen, majd vízszintesen végigpörkölt a szép szekrényen, és már nem okozott gondot széttördelni, hogy darabokban kidobhassuk az ablakon. A másik szobába átmenve, előbb ők néztek körül. A mókás őr a kandallóba bekukkantva elrikoltotta magát és bemászott. Amikor kijött, kezében volt egy német tábornoki nadrág, zubbony és sapka. Nem is teketóriázott sokat, levetette a saját zubbonyát, felvette a tábornokit, majd a sapkát. Akarta a nadrágot is, de láthatóan a többiek lebeszélték róla. Két kezét maga elé tartva elkezdett dúdolni, és amolyan keringőféle mozdulatokkal elkezdett a nadrággal táncolni. A többiek röhögve fenyegették, hogy fasiszta generál, ujjaikkal lövést imitálva feléje fordultak, és pú-pú hangokat hallattak, mire a mókás tábornok elvágódott a parketten, rúgott egyet-kettőt, mint aki kimúlt és kitört az általános röhögés. Láthatóan színjátszásnak minősítették, és hogy nehogy megsértődjenek, mi is megeresztettünk egy fanyar vigyort, mert látszott, hogy elvárják tőlünk. Még egy kisebb szoba várt ránk, ez könnyebben ment. Kisebb darabok és könnyebbek voltak, láthatóan lányszoba volt.

Szálláshelyünkre érve jól esett egy kis lemosakodás, noha szappan és valami törölközőféle nem volt. Kellemetlen érzés volt, de az ingujjunkba tudtunk nagyjából letörölközni. Az én drapp puplin ingem olyan színű és szagú volt, mint egy ócska rozsdás kályhacső, a kosz és az izzadság ráégett a korábbi primitív fertőtlenítés nyomán. Igaz, nem bántuk volna, ha most is elkövettek volna egy ilyet ruháink ill. tetveink ellen.

A délelőtti munka után mi is megkaptuk az alig langyos, de jó sűrű búzalevesünket, mert most valóban sűrűbb volt a szokásosnál, nyilván a kondér aljáról volt. Beszürcsöltük a darab kenyérrel, és mondhatni megteltünk.(mert jól nem laktunk)

Majd jött az újabb munkanap. Egyikőnk keze előzőnap megsérült, helyette mást szólítottak ki. Ismét a szokott úton, az Erzsébet királyné útján egy másik villába mentünk. Mindjárt egy jó nagyszobával indítottunk, ami nappali lehetett, benne egy impozáns méretű zongorával. Azzal kezdték, hogy minket félre állítottak. Úgy tűnt már nőtt az irántunk érzett bizalom, mert kévésbé figyeltek ránk, mármint fegyverüket vállra vetve hordták nem ránk szegezve. Ha valamelyik matatott le is tette, persze nem a közelünkben.

4.
Míg a zongorával bíbelődtek, elkezdtük a szélső ablakon a rámolást. Egyszer csak nagy nevetés, hát fel sikerült nyitni a zongorát. Felváltva elkezdték csépelni, mert azért közülük egy mindig szemmel tartott minket, majd az egyik fölment a zongorára és a húrokon elkezdett táncolni, hozzávartyogva, hogy múzik kapitaliszt. Egyszer csak elcsendesedett, én éppen a zongora föltámasztott takarásában, egy akasztós szekrény ajtaját nyitottam ki, melyből egy fehér köpeny lógott az ajtóra akasztva. Ördög tudja milyen indíttatásból, gyorsan magamra kaptam. A zongora húrjain elcsendesedett őr felé fordultak a többiek és rá mutogatva kegyetlen röhögésbe törtek ki. Hogy a zongorán az őr mit csinált. azt a kegyetlen büdös szag terjengése tanúsította.

Eközben én a szekrényben gyorsan leltároztam, kezembe is akadt egy finom angóra jó hosszú női ing. Gyorsan a köpeny alatt a derekamra gyűrtem (Isten sugallta indíttatásból). Ez az angóra holmi mentett meg később a borzalmas büntetőlágerekben a tüdőgyulladástól, míg évek múlva le nem rohadt rólam. Az angóra termékeket különben jól ismertem, mert odahaza foglalkoztam az értékesítésével.

Mikor a tettes lejött a zongoráról, a másik gyorsan lecsukta a tetejét, és ezzel az aktussal be is fejeztük a rombolást. Egy-kettőt ráköptek a zongorára és elhagytuk a meggyalázott színhelyet. Nekem viszont birtokomba került egy remek angóra fehérnemű. Miközben attól féltem, hogy a fehér köpenyt majd levetetik, mikor sorba rámoltak minket, nagy röhögve mutogattak rám, hogy doktor, doktor. Láthatóan nekik is tetszett a fehér köpeny, mert az egyik kissé meghajolva, sapkáját megemelve (privét páne doktor) üdvözlöm doktor úr, a többiek persze jót kacagtak rajta. Mennyire észrevehető volt, hogy amikor nem volt jelen magasabb rangú katona, ők az egyszerű katonák a maguk módján mennyivel emberségesebbek voltak, mint különben.

Szálláshelyemre érve az első dolgom volt, hogy az angóra hosszú inget az ingem alá vegyem. Nem mintha fáztam volna, mert akkor talán május vége, június eleje lehetett és jócskán meleg, de így biztonságban éreztem a kincsnek vélt angórát, minthogy majd a későbbi hideg időben az is volt.

Nem értettük, de némi bíztató jelnek vettük, hogy hozzánk, magyarokhoz egy árva szót sem szólt soha senki, már ami valami kihallgatás félét jelentene. A jelenlegi helyünkről időnként egy-egy osztrákot kihívtak. Volt, aki már nem is került vissza, volt, aki igen, de egy árva szót sem mondott a nyilvánosság hallatára, hogy miket kérdeztek tőle.

A jelek azt mutatták, hogy ahány helyről a másikra telepítettek minket, az mindig más parancsnokság, alakulat volt. Ez meglátszott a bánásmódbeli különbségeken. Érdekes tapasztalatom volt, ami a tetűket illeti, hogy miután az angóra holmit a bőrömön viseltem, sokkal mértéktartóbbak voltak az irritálást illetően, sőt talán fogytak is, így teltek a mindennapok, minden különösebb változás nélkül. Lehettünk ott már úgy két hete, mikor az egyik napon úgy a miénkben, mint a szomszédos villában is mozgás, nyüzsgés támadt. Csoportokban az udvarra tereltek és megkezdődött az előzőekben már ismertetett forrógőzös fertőtlenítés. Látható volt, hogy most egy nagyobb arányú megmozdulásra kerül sor, olyan nagy volt a sürgés-forgás körülöttünk. Így is történt, a fertőtlenített csoportok már nem mentek vissza a tetves kamrákba hanem jól fölszerelt kísérő őrséggel egy közelben lévő teherpályaudvarra vittek, ahol megkezdődött a jó hosszú szerelvénybe való bevagonírozásunk. Hogy hány vagonba kerültek foglyok, hányba más, nem lehetett tudni. Eleinte nem éreztünk különösebb nyomorúságot a telepréselt vagonba, talán mert éppen hűvösebb idő volt, és lábaink még nem voltak elnyomorodva. Az összegücsörödött ülésből fölállni, vagy állva maradni szigorúan meg volt tiltva, amit vigyázott két géppisztolyos őr, akik a vagonba úgy voltak elhelyezve, hogy a foglyok minden mozdulatát szemmel tarthatták. A vagonajtó jó méternyire nyitva volt a nyílás mindkét oldalán le volt zárva pallóktól a mennyezetig, deszkából készített fallal, de az egyes deszkák között akkora rések voltak hagyva, hogy az őrök itt jól láthattak. A két őr a tőlünk lezárt nyílás között egymással szemben, átellenes sarokban ült, térdükön keresztbe

fektetett géppisztollyal, amin rajta volt a kezük A vagonba kegyetlenül tele voltunk zsúfolva úgy, hogy éjjel-nappal azonos, zsugorított ülésben aludtunk. Ez eleinte nem is nagyon sikerült később, napok múltán a kimerültségtől már valamelyest. Dolgunkat végezni az egyik sarokban volt egy kb. 30 cm kvadrátos nyílás vágva, ahova kézfeltartással lehetett jelentkezni. Akkor fölállhatott az is, aki a lyukon vagy épp mellette ült. A dolgát végezni akaró az útban lévőkön átlépkedve jutott a lyukhoz. Egyébként egy ember esetében elég ritkán került erre sor, mert naponta egy-egy darab kenyeret kaptunk, ami elég gyakran már penészes is volt. Ez különösebben nem zavart minket, örültünk annak is, ha nem maradt el, mert volt olyan is, nem is egyszer a közel két hetes utunk alatt, a legborzasztóbb szenvedés azonban a kínzó szomjúság volt, mert napok múlva kegyetlen meleg időt kaptunk, a verejték szakadt rólunk és bizony voltak napok, hogy vizet egyáltalán nem kaptunk, pedig a kenyér mellé csak a víz lett volna az egyedüli folyadék. Később már nem is izzadtunk, de nyelvünk föltapadt szájunk padlására.

Ha a vonat ment, akkor még csak elviselhető volt a hőség. Sajnos többször egész napot is álltunk, kitolatva rendező-pályaudvarra. Egy hét elteltével kezdett ritkulni a zsúfoltságunk, mert alig telt el nap, hogy ne halt volna meg valaki. A temesvári rendező-pályaudvaron napokat álltunk. A. szomjúság és a kegyetlen hőség, szinte kibírhatatlan gyötrelmet jelentett. Amikor mellettünk, vagy pár méterre tőlünk valaki rnély sóhajtások közt vagy nesztelenül kilehelte a lelkét, már nem is volt olyan megrendítő, mint az azon való csodálkozás, hogy akik még ott vagyunk élünk.

Hogy a halottakkal mi történt, nem tudtuk meg, de eltávolításukra rendszerint este, vagy éjjel kerítettek sort bármikor is történt, és általában nyílt pályán állt meg a vonat. Az is valószínű, hogy egyszerre történt ez az összes vagonba.

Hogy ki ne hagyjam, előző napokban Szeged, Rókusi állomáson is álltunk egy napot. Némi szerencsém olyan öreg, háborúrviselt vagonban voltunk, hogy helyenként ujjnyi repedés vagy inkább kopás, rongálódás volt a vagon oldalán, így némi kilátás nyílt a környékre. Sajnos egyikünknél se volt semmi papírfecni vagy iron, mert letartóztatásunkkor zsebkendőn kívül minden tárgyat elszedtek tőlünk. Meglepő volt, hogy Szegeden ill. a kitolt pályán az őrök is kiszálltak, és ott tartózkodásunk idején éjjel-nappal a szerelvény mindkét oldalán egymáshoz elég közel sétáltak, és ha valaki látóközelbe került, még a vasutast is elzavarták.

Éjjel talán sikerült volna úgy kidobni valami címmel ellátott értesítést, hogy az őr ne vegye észre, de egyszerűen semmi írási lehetőségünk nem volt. Addig eljutottunk, hogy egyik sapka simlijét szétbontva a benne lévő pakundekni már jó lett volna jobb híján, de iron aztán semmilyen.

Visszatérek a temesvári rendező-pályaudvar pokoli kínok között átélt napokra, amiben a már elnyomorodott lábaink fájdalmában a szomjúságtól és a forróságtól szinte el voltunk alélva. Többen közülünk már a rendszertelenül kapott kenyérdarabkát sem ették meg, a gyötrő szomjúság miatt még éhségérzetük se volt. Tudva, hogy az életben maradáshoz, ha nehezen is ment lenyelni, a kenyeret meg kell enni, lassan, csipetnyi falatonként is, hogy némi erőt gyűjtsön az ember. A Temesváron ill. egy kilökött szabadpályán töltött talán két éjjel és három nap, egyszer kaptunk fejenként, mint egy-két decinyi vizet. Az egyik napon, talán déltájon indult el szerelvényünk. A becsapódó levegő szinte oázisként hatott a mozdulatlan forróság után. Éjjel megint álltunk valami kisebb helység közelében. Másnap tovább mentünk, már elviselhetőbben, mert enyhült valamit a hőség. Még ebben az állapotban is lenyűgöző látvány volt jobbról a Dunaszoros, a vaskapu meredek, szűk sziklafalával, míg balról nagyobb távolból a Fogarasi-havasok napfényben csillogó hókoronájával méltóságteljesen nyúltak az ég felé. Nem tudni, hogy a pálya minősége miatt-e vagy más okból, ezen a szakaszon szerelvényünk teljesen lelassult. Ez tette lehetővé, hogy az ajtónyíláson és a réseken - kinek melyik esett közelebb - gyönyörködjünk a tájban. Valahol egy koromsötét alagúton is átment a szerelvényünk. Szinte nevetségesnek hatott látni, hogy őreink szinte kétségbeesett ábrázattal, egyik kezükben zseblámpával pásztáztak minket, másik kezükben lövésre emelt géppisztollyal minden lehetőségre fölkészülten, mintha legalábbis, mint elszánt banditák, támadásra készülnénk. Holott épphogy éltünk, miközben rettenetes szomjúság gyötört. Ahogy visszaemlékszem, nem tehettünk meg hosszú utat mikor szerelvényünk megállt, és egy tábla Tureszeverit mutatott. Vödrök csörgéséről vélni lehetett, hogy vizet adnak majd nekünk. Jött is a víz nemsokára, de látni lehetett, hogy a vasúti töltés lábán álló kiáradt Dunavizet kapjuk. De a kegyetlen szomjúság nem tudott megakadályozni abban, hogy ne igyuk. Mint később kiderült egyes vagonok rendes ivóvizet kaptak, de nekünk már csak ez jutott. Ismét hosszú napok teltek el, szerelvényünk szinte éjjel-nappal alig kis megállással állandóan robogott. Így a zsúfoltság és meleg is elviselhetőbb volt. Egyik napon őreink fölállást vezényeltek, ami együnknek másoknak csak nagy nehezen sikerült, inkább csak segítséggel. Izületeink fájtak, lábaink cidriztek, de most meg már leülni nem volt szabad. Mint egy óra hosszat kellett állni, aztán vezényszóra mindenkinek leülni. Eleinte nem tudtuk mire vélni ezt a dresszúrát, de mikor ez már többször is megismétlődött, már éreztük, hogy ez a megérkezés előtti állás, mozgásgyakorlást jelenti. Úgy is történt. Mint egy másfél napos bemelegítés után este megérkeztünk egy láthatóan nagyobb állomáshoz. Éjfél körül lehetett mikor megnyíltak a vagonajtók és kiszállást vezényeltek. No, a kiszállás egy nyomorúságos látvány lehetett. Az elsők, akik legjobban bírták magukat, kimásztak, és próbálták a többit egyenként kivonszolni. Magam is nagy hegykén megindultam volna a lépcsőn lefelé lépkedni, s mint egy lőtt lábú nyúl buktam a lent lévők karjaiba. Őrség, katonaság csaknem annyi, mint száz számra a foglyok. Akik kibuktak, összetörve magukat lovas kocsikra rakták, minket pedig igyekeztek ötös sorokba terelni. Ez nehezen ment, mert az egyik jobbra, a másik balra rogyott össze. A végén az ötös sorok egymásba fonódva, egymást tartva elindítottak minket. Kétoldalról, mint egy ötméternyire egymástól, géppisztolyos katonák kísértek, valami nagy széles kihalt utcán. Itt-ott egy tiszt is feltűnt, fojtott hangon, de erőteljesen diktálta volna az ütemet, hogy "Bisztré, bisztré!" Meg voltam lepődve magamon, hogy milyen erőtlen vagyok, hiszen én a végső időkig végig a vagonban a zöméhez képest elég erősnek éreztem magam minden nyomorúság ellenére. Végül is edzett sportember voltam, honnan gondolhattam volna, hogy már a vérhas munkál bennem. A kora hajnali órákban az örökkévalóságnak tűnő nyomorúságos gyaloglás után, megérkeztünk újabb szálláshelyünkre, mely a hajnali derengésben láthatóan, valahol a város szélén lehetett. Mint később megtudtuk, egy valamikori matrózbörtönben voltunk a Fekete-tenger partjához közel.

Tekintélyes épületrendszer, jó nagy portán, az épületek közelében elszórtan fákkal. Engem vagy húsz társammal egy jó hosszú szobába tereltek be, ahol a sima padlón fáradtan, mint a tej, elaludtunk.

Déltájon lehetett, mikor ébredezésünkre megkaptuk a szokásos (az utazás előtt) búzalevest és a darab kenyeret. Késő délután volt, amikor a szokásos őrfedezet mellet egy hepehupás, elkerített udvarba tereltek minket, hogy miért azt a korábbi nyomok láttán nem kellett megmagyarázni. Így kucorodtam le én is érezvén, hogy tudok valamit produkálni. Tudtam, de nem vált örömömre, ugyanis fekete aludt vér jött tőlem, de hasonlóan másoktól is. Ahogy ezt egymás közt beszéltük. hallotta az a békéscsabai tótul beszélő fiú, aki oroszul is tudott, mint már említettem korábban. Most ő is velünk volt, bár nem egy vagonba utaztunk. Azt mondta, hogy ezt a vérhast jelenteni kell. Ki is zörgött az ajtón, melynek kukucskáló nyílása is volt. Megmondta az egyik ott sétáló őrnek, hogy jelentse a megbetegedéseket. Nemsokára jött is egy kegyetlenül rücskös arcú idősebb őrmester, aki azt mondta, hogy holnap lesz doktor, és majd intézkedik.

5.

Másnap reggel megnyílik a kamránk ajtaja, egy őr bekiabál: "Davaj na vrács trí cslovek!" A csabai mondja, hogy mehet három ember az orvoshoz. Az ajtóhoz közelebbiek közül ment kettő, a harmadik én voltam. Ilyen sorrendben is értünk a szomszéd épülethez, ahol egy előszobafélén keresztül, láthatóan orvosi szobának kinevezett szobába az egyik őrrel mi hárman bementünk. A másik őr kint maradt az előszobában. Egy asztal mögött, elég jó arcú, úgy 30-40 év közötti fehérköpenyes orvosnő elég röviden elintézte az előttem lévő kettőt, akiket a benti őr átadott az előszobában maradtnak. No én habozva, makogva kevés ruszki szókincsemmel hirtelen arra gondoltam, hátha ez a nő nem is orosz, hiszen románba vagyunk. Aztán elkezdtem kissé bátortalanul magyarul beszélni Miközben néztem rá, ő inkább szempillantással, mint bólintással bíztatott, de egy szót sem szólt. Egy kis papírra valami fehér port tett és mutatta a poharat, meg hogy rakjam a számba, miközben gyors mozdulatokkal egy másik papírra írta, hogy 3x1 tabl. és hat szem tablettát belegyűrt. Mikor az őr, aki mintegy 3-4 méterre állt az ablak felé nézett, kezembe nyomta és mutató ujját szája elé tette, jelezve, hogy hallgassak. Ez a mindenképpen jóindulatot tanúsító orvosnő magatartása bíztató remény csillantott fel, hiszen olyan körülmények között egy vérhas egyenlőnek tűnt a biztos halállal.

Mi vérhasosok, ételosztáskor se levest, se kenyeret nem kaptunk, de később egy szelet szárított kenyeret és egy kanálfej kristálycukrot igen, azzal, hogy semmi mást nem ehetünk. Ugyan mit is ehettünk volna? A többiek szomszédaikkal cukorért levest, kenyeret cserélgettek, de nyilván rá is fáztak, mert úgy két nap múlva, jártányi erő nélkül kivitték őket a kamrából. Többé nem is láttuk őket. Én is legyengültem kegyetlenül, de a három napos diéta és a háromszor 1-1 szem gyógyszer után a székletem rendbe jött. Ezt követően egy jó tíz nap elteltével, késő este jött egy őr és bekiáltott: "László Kovács, davaj"! Egy szomszédos közeli épületbe kísért, de ellenkező oldalon, mint ahol az orvosi volt. Egy nagyobb szobán át egy kisebbe kísért, ahol egy íróasztal mögött ült egy szadista képű tiszt. Rámförmedt, hogy üljek le. Adataim egyeztetése után ismét rámförmedt: "Mit csináltál te fasiszta disznó a szovjet hadsereg ellen?" Elárultad saját testvéreidet!" Se vége se hossza nem volt az ordítva szórt átkoknak, ami legalább öt percig tartott. Tolmácsként volt még a szobában, mint később megtudtam egy szerb származású, magyarul jól beszélő férfi, aki maga is láthatóan igencsak megrémült ábrázatot vágott erre a pokoli bömbölésre. Ennek a hatása nyilván lélektanilag a fogoly megsemmisülésére volt irányozva. Első pillanatokban engem is jól meglepett, de gyorsan rájöttem, hogy ez nyilván csak olyan megfélemlítési célú, ami arra lehet jó, hogy olyat is bevalljak majd, amit ő diktál. Legyöngültségem, elfásultságom érdekesképpen olyan mértékű volt, hogy ez az ordítozás szinte semmi megfélemlítő hatással nem volt rám (normálisabb körülmények között valószínűleg nem így lett volna). Egyszerűen arra gondoltam, nekem nincsen semmi olyan bűnöm a szovjet hadsereggel szemben, amiért nekem félni kellene. Nem tudom ábrázatom mit mondhatott a számára, de a bömbölés befejeztével ahogy végignézett rajtam, hirtelen mozdulattal fölkapta az asztalon lévő iratot leszorító tárgyat. Én érezve a veszélyt hátra ugrottam ülő helyzetemből, a hokedlit, amin ültem felborítva. A tárgy, ami egy terméskődarab volt, repült és a jobb felső combomat érintve a padlóra esett. Az ütés nyoma fájt ugyan, nem különösen, de én túljátszottam, mintha elviselhetetlen lenne. Míg én sziszegtem, fogtam a combom és előre-hátra toporogtam, ő fölpattant az asztal mellől és leszegett fejjel föl-alá trappolt fogai közt szitkokat szórva. Így telhetett el vagy negyed óra, mikor mutatta, hogy üljek le. Láthatóan kifújta magát és elkezdett kérdezgetni, hogy milyen pártnak voltam a tagja, mióta vagyok nyilas, milyen rangom volt leventében stb. Könnyű dolgom volt, mert semmilyen pártnak nem voltam a tagja, nem voltam nyilas és leventéből is általában föl voltam mentve, mert sportoltam. Úsztam. atletizáltam, bokszoltam, tornáztam. - Mindezt egyszerre? - kérdezte.

- Nem, egyszerre legfeljebb kettőt.

- Aztán jöttek a további kérdések:

- Nős-e'?

- Nem.

- Miért?

- Mert mindig katonának kellett lennem.

- Szóval hivatásos?

- Hát akkor miért volt mindig katona?

- Nem mindig, de gyakran behívtak soron kívül.

- Milyen vallású? Nem zsidó?

- Nem.

- Miért volt rádiós a katonaságnál?

- Mert oda osztottak be, híradós kiképzést kaptam.

- Miért volt a kémelhárítóknál?

- Mert oda vezényeltek.

- És ott mit csinált?

- Rádiós szolgálatot teljesítettem.

- A németeknek?

- Nem. a magyar hadseregnek.

- Akkor miért vagy fasiszta?

- Nem vagyok az.

És ehhez hasonló kérdések tömkelege, melyekre értelmes választ sem lehetett adni, mint ahogyan a kérdés is értelmetlen volt. Így telt az idő órák hosszat, a közbeni szünet az volt mikor írt a gépén. A combomon a seb mind jobban kezdett fájni. Próbáltam felállni, de rámförmedt, hogy leülni. Látható volt, hogy az egész hadművelet arra megy, hogy meg-megzavarjon, bizonytalanná tegyen, míg akaratát rám nem tudja kény szeríteni.

A II. világháború során, mint honvédelmi szakaszvezető teljesítettem rádió távírászi szolgálatot az 5. Hadtest kémelhárító osztályán. Szovjet fogságba esve ennek okán a háborús hadbíróság 15 év büntető munkalágerre ítélt. Az ott töltött kegyetlen kilenc év után, szívósságomnak köszönhetően életben maradtam. Egészségi állapotom ugyan megromlott, ennek következtében 1968 augusztusában jobb vesémet el kellet távolítani, mivel a nagyarányú toxinlerakódás miatt az életem labilissá vált. A műtétet a szegedi II-es kórházban Skultéthi professzor úr hajtotta végre. Megállapította, hogy a vese már egy rothadt pacal volt, ami ütésektől és hűléstől származott. Ma 79 évesen leginkább a járásom nehézkes.

1945 áprilisában, szovjet fogságba kerültem, ahol nyilván besúgás, árulás miatt az NKVD letartóztatott. Anélkül, hogy egyetlen kérdést is tettek volna fel, sok más különböző rendű, rangú katonával együtt Pest, Damjanich u., Bécs, Szombathely-Bagolyvár, Szt. Georg. Báden, majd a romániai Constanca várt ránk. Isten tudja milyen szövegű jegyzőkönyv alapján a VJENNAT TRIBUNÁL 15 év büntető munka lágerben letöltendő időre ítélt. Ezt az ítéletet a 3 tagú, tisztekből álló bírói kar így határozta meg.

"Ön. mint rádió-távírász, azon a helyen bármilyen bűnöket követhetett el a szovjet hadsereg ellen."- pont, vége.

Hogy abba a több oldalas jegyzőkönyvbe miket írt bele a kihallgató hadnagy, nem lehet tudni, hiszen egy szerb gyerek lett volna a tolmács, aki se magyarul, se oroszul nem tudott csak gyengén.

A Constancában történt elítélésünk után, - ahol még a kosztunk tűrhető volt, hiszen naponta kaptunk egy öklömnyi kenyeret és félliternyi búzalevest - egy egész szerelvény elítéltet (az ítéletek 10-25 év között) a kijevi nagybörtönbe szállítottak. Ott már minden szovjet és európai állampolgár jelen volt. Néhány hét után nagyon ócska vagonokba tömtek minket, ami tele volt résekkel. Ez különösen zavart minket, hiszen éjszakánként már kemény fagyok voltak. Rongyainkba összebújva próbáltunk védekezni a besüvítő hideg széltől. Végre megérkeztünk a mardóviai őserdő egyik lágerébe. Nyirkos, hideg barakkok fogadtak, -10 fok, éjjeli világítás semmi, cölöpökön álló deszkapadozat, priccs vagy ilyesmi semmi. Egész nap egy falatot sem kaptunk, éhesen, dideregve bújtunk össze kupacokba. Altatót az őserdőből üvöltő éhes farkasok adtak. Barakkunkban reggelre három halottunk volt.

Arról az embertelenül borzalmas állapotról, amit mi az életben maradottak átéltünk nem akarok több részletet írni. Ezt már néhány bajtársam előttem megírta. pl: Rózsás János, Csikós György és még sokan mások. Ezekben az ún. háborús bűnösöket embertelenül kínzó speciális lágerekben elpusztult sok tízezer magyar (hasonlóan sok más nemzetiségű). Az elhalálozások oka a testileg-lelkileg való összeroppanás és kiszolgáltatottság. Ilyen kegyetlen körülmények között úgy hulltak bajtársaink, mint ősszel a legyek. Érezhető volt, hogy minket ezek a hóhérok kínos halálra szántak. Jellemzőként említem meg, ami a constancai fogolytáborban történt az éjszakai kihallgatások alatt. Egy vérhas után teljesen leromlottam, még a beszéd is fárasztó volt már számomra, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt már szó sincs az igazság kereséséről, ellenkezőleg, valami bűnfélét kell kitermelni, ha még olyan nehezen is megy. A kiszolgáltatottság érzése teljessé vált, elkeseredésemben azt mondtam ennek a kihallgatást erőltető hóhérnak, hogy nekem már mindenből elegem van, lőjenek engem is tarkón, mint azokat, akikkel hajnalonta minden nap ezt teszik. Erre ez a hiéna hatalmasat kacagva azt mondta: "Ezt a kedvezményt nem fogod megkapni, te fasiszta kutya! El leszel ítélve, és büntető lágerben fogsz lassan elsorvadva megdögleni."

Meg kell említenem, hogy ez a constancai telephelyünk, a város szélén, a Fekete-tenger partján igen nagy területen fekvő nagy és sok épületből álló, korábban matrózbörtön volt. 1945-48-ig eltelt három év alatt a nem szovjet foglyoknak, mintegy 60-70% elpusztult, nem bírva a kegyetlen körülményeket. Akik az első három évet kibírták, már nagyobb eséllyel indultak a hátra lévő időre.

II. fejezet

A lágerélet

6.

1948 őszén némi változás történt. Vékony, de szalmazsákot kaptunk, és elénk ömlesztettek egy nagy mennyiségű rettentő ócska, piszkos, német katonai egyenruhát, ezekből pótolni tudtuk némileg lerohadt ruháinkat. Mosléknak minősíthető ételünk talán annyit javult, hogy kevesebbet loptak el a gabonából a láger külső személyzetének. Jellemző volt embertelenségükre, hogy az őserdőben gazdagon burjánzó csalánból is csak annyit kaszáltak számunkra naponta, hogy a levél csak úszkált a lében, holott főzelék sűrűségűre is főzhették volna, éhségérzetünk csökkentésére. Ehhez azonban egy minimális emberi jó szándék is hiányzott.

1948 után észrevehető volt bármelyik lágerben még az ellátásban is némi javulás, és megszűnt a nadzorok is az állandó fasisztázás. Állandó rend volt az, hogy kb. évente a láger tagjai átcserélődtek, esetekben kisebb csoportokba nvilván politikai megfontolásból. Ezzel egy időben kezdetét vette az, hogy minden lágerben bármi munkát is végeztek, szervezettebbé, rendezettebbé vált.

Nekem a 8-ból való elmozdításomat egyrészt az indokolta, hogy már jó két éve a katonai egyenruha varró üzemében dolgoztam riménscsikként, ami gyakorlatban az volt, hogy a varrógépeket hajtó transzmissziót a gépek meghajtószíját (ami textil csíkokból volt fonva), a gép fékberendezését, a spulnizó részt és az olajozást kellett üzemképes állapotban tartanom. Ezen feladatok közül, tulajdonképpen a viszonylag gyorsan elkopó hajtószíj cseréje jelentette a gyakran előforduló textil szíjak cseréjét. No, ebben aztán fölülmúlhatatlan lettem rövid gyakorlati időn belül. Az erre megadott, mármint a cserére való norma ideje két perc. Ezt én alaposan fölülmúltam, már csak azért is, mert az én gépsoromon (egy gépsor 45 varrógép) volt nyolc magyar, tizenkét észt, négy finn, a többi pedig német, ukrán, orosz, azerbajdzsán és vietnámi nemzetiségű. Tudni kell, hogy itt vattás holmik készültek. Ezeket ők, fazon vengerkáknak nevezték, ami némileg hasonlított a huszárokéhoz, sima keld színben, de elég sok mintából, darabból állt össze. Egy gépen elég rövid részt varrtak össze, egy-egy motoros, (így nevezték a gépen dolgozót, akinek fogalma sem volt a szabósághoz) egy zsebfület vagy gallérdarabot már precízen varrt. A napi munkaidő 12 óra volt.

Visszatérve az én riménscsikségemre, engem a négyhetes betanulási időből két hét után már a szalagra helyeztek. Pár hónap után egy perc körüli idő alatt cseréltem egy meghajtószíjat. Különösen ezt igyekeztem boszorkányos gyorsasággal megjavítani, ugyanis a gépen dolgozónak a szalag menetében a leállt gépének időveszteségét, megfeszített tempóban kellett behoznia, hogy a szalag többi gépét ne várakoztassa. Én tehát, az ő érdekükben igyekeztem, különösen a magyar fiúk, de a jó barát rokon nemzetbeliekért is. Én ugyanis, bármilyen gyorsan végeztem is el egy munkafázist, nem kaptam érte semmi pluszt. A gépen dolgozók, pedig pl.110%-os teljesítményért kaptak pluszként 10 dkg zabkását, ami nem volt egyéb, mint egy pempős massza, benne a hántolatlan, üres belsejű köpködő szemek. Bár kevesen voltak, akik kiköpték, hiszen ennyivel üres maradt volna a gyomruk. A munkatempó fantasztikus volt, azért a kása pluszért hajtottak idegfeszítő tempóval. Lehet mondani, hogy fizikailag nem annyira, de idegileg óriási megterhelés volt. Aki egy évet, vagy annál többet végighajtott, emberi roncs lett. Különösen a későbbi időben, mikor már a motorosok zöme varrógépen dogozott, már jól begyakorolta azt a kisebb darab varrandó részt, ami a reszortja volt. A varróüzem megindulásakor egy műszak normája egy gépsoron 80 db vattás kabát volt, ami még igen nehezen, döcögve ment, mert sok volt a hibás, javítani való darab. Később, fél, majd 1 év múlva rendre emelkedett a norma, 90-100-110-120-130 db volt már egy év múlva. Volt olyan gépsor, amelyik heti teljesítménye elérte a 150 db-ot is a 20 dkg plusz kásáért, amit a következő héten kapott meg naponta. Igen ám, de az egy hetes hajtás úgy kivette az emberekből az energiát. hogy a 30 dkg kása helyett hiába ette a következő héten az 50 dkg-ot, már alig volt ereje, idegzete a 140 db megvarrására is. Így ment aztán heteken át a 90-100% közötti termelés. Aztán jött az emberi erő fondorlatos kizsákmányolása, kezdték elölről. Lejjebb szállították a normát, gépsoronként 10-15%-kal, erre föllélegzett a népség, és kezdődött az újabb hajtás a kásáért. Nemkívánatos látvány volt egy-egy műszak után, mikor kivonultak a dolgozó motorosok a gépek mellől a szabadlevegőre. Attól függően, hogy ki milyen fizikai vagy idegállapotban volt l0-20 percen át úgy viselkedett, mintha be lett volna csípve - bárgyú tekintet, tétova járás, szótlanság. Akkor kezdtek felélénkülni, mikor a gyárzónától kb. 500 méterre levő lakózónába vonult a műszak. Itt jegyzem meg, hogy a gyárzóna és a lakózóna (láger), útvonalát egy 8-10 méteres sáv alkotta, melynek két oldala 3,5 m magas cölöpkerítéssel volt szegélyezve. Jobbról és balról a belső oldalán tüskés drótakadály volt építve, amit még árok is szegélyezett bár az domború volt. Átérve a lakózónára (el ne felejtsem) az őrök kísérete most sem maradhatott el. A lakózóna ajtaja kinyílt, és szépen sorban, ahogy jöttünk egyenként a nadzorok körbetapogattak. Aztán bevonulás az "étterembe", amit köznyelven csak moslékolónak neveztünk. Ha az éjjeli műszak volt, akkor mindenki megkapta a kenyerét, és az 500 gr levesét, aztán vonulás a barakkba és lefekvés. Délután 5-kor ébresztő, vacsora 500 gr leves, 6 órára a gyárzónába kellett lenni, de a kapunál előbb mindenkit áttapogattak. A gyárzónába átérve már a nappaliak sorakoztak a kapunál, hogy ők is átessenek azon, amin az éjszakai műszak: fegyveres kíséret, a lakózóna kapu előtt motozás. Pontosítom, az éjjeli műszak éjjel 12 órakor kapta az ebédet, ami leves és kása. A nappali szintén 12 órakor kapta az ebédet, szintén levest és kását. A kenyeret mindig reggel a lakózónán osztották. Az 500 gr korpakenyérből sokszor csillogott a víz. Egyszer volt alkalmam látni, mert ezt a lágeren kívül sütötték. Sötétbarna massza volt (nem tészta), amit cserpákkal mertek a 2 kilós bádogformába, ami lehetett 3 kilós forma is. Volt olyan eset is, mikor 600 gr-ot adtak, de se az egyik, se a másik nem volt biztos soha. El sem volt képzelhető, hogy bármilyen ételben megkaptuk volna az előírt adagot. Már a nyersanyagból is lecsíptek itt-ott, majd aztán a főtt ételből ugyanúgy, eleve azzal a rátartással kellett a menyiséget elkészíteni. Természetesen a többlet plusz víz hozzáadásával volt elérhető.

Áttekintés céljából, a gyárzónából 3 darabonként 50 m hosszú jól megépített barakk szolgált az üzem céljára. Egy-egy barakkban hosszában jobbról-balról, mintegy 30-30 varrógépsor futott. Ezek a gépek amerikai gyártmányúak voltak, noha minden gép oldalán egy szovjet gyár igen szép matricája volt szembetűnő helyen felragasztva. A meglepetés akkor érte a jámbor érdeklődőt, ha a gépet fél oldalra billentette, ahol az öntvénybe mélyen besüllyesztve, az USA jegyet találta. Különben csodálatosan jól dolgozó gépek voltak, a legvékonyabb selymet éppen olyan szépen varrták, mint az 5 cm vastag vattás vengerkát. Pedig ha a pedált teljesen lenyomta a motoros, a transzmisszió 3000-es fordulatszámmal pörgette a varrógépet, mégis a legritkább esetben szakított. Erről jut eszembe egy jellemző eset. Történt egyik napon, hogy 3 új gépet hoztak az üzembe, hogy próbáljuk ki, illetve üzemeljük be. Egy gépet leszereltünk a transzmisszióról és felraktuk az újonnan érkezettet. A motorosok mellé ültek, alátettek egy szövetdarabot és közepes sebességgel megindították a gépet. Alig 5 cm után klatty szakadt - próbálták így-úgy, szakított, tépett, használhatatlan volt. Elkezdtük alaposabban megnézegetni kívü1-belül, mikor az egyik litván srác azt mondta: “Na nézzétek már, hát az USA jelet kihagyták az öntvényen!" A vége az lett, hogy a főnökség is meggyőződött róla, hogy ez a gép bármilyen szép is nálunk nem használható. Azért ott maradt a tanműhelybe került, lábbal hajtóskénti minőségben. Igaz ott is a tanulók átkozódásának volt kitéve, mert minduntalan szakított.

Mint előzőekben mondtam, az emberi erő kizsákmányolása maximálisan megvalósult ebben az üzemben, nem azért, mert itt sok más nemzetiségű dolgozott, akiknek más megszokásból táplálkozott a munkához való viszonya - nem erről van szó, hanem arról hogy, azon kívül, amit kézhez kapott eledelt nem volt semmi más lehetősége plusz élelemhez jutni, ezért kényszerült, mert éhes volt, éjjel-nappal a felkínált lehetőséget, a plusz ételt megszerezni. Ebben a helyzetben még három-négy kanál kása többlet is plusz energiát jelentett, s mert a gép mellett ülve nem esett úgy össze a fizikai kimerültségtől, mint például az erdei favágásnál, vagy vasút pályakarbantartó munkánál. Tehát a gép mellett is kimerült, de talán inkább idegileg, és az állandó zajban, hiszen 60-65 gép állandó zúgása a viszonylag alacsony teremben, mely gerendákból épült, magas rezonáló hatást váltott ki. A 12 órás munkaidőből a félórás ebédidő jelentett pihenőt.

Ha a motorosnak munka közben vécére kellett mennie, nagyon rá kellett hajtania, hogy megfelelő mennyiségű darabbal pluszba legyen, hogy a szalag le az álljon. Érdekes, alig pár esetre emlékszem, hogy a motoros a gép mellől dőlt ki, de ők aztán örökre. Gyakrabban fordult elő az, hogy mikor felállt a gép mellől, hogy kimenjen, útközben lett rosszul és esett el. Volt, aki megúszta élve volt, aki nem. Ha eljutott odáig, hogy kórházba került, annyi előnyre tett szert, hogy pihenhetett míg bent volt. Ha úgy jól visszatekintek erre a lágeri varrodaüzemre, talán annyi előnye volt az egyéb munkalágerekhez, hogy télidőben sem kellett annyit szenvedni a sokszor 25-30 fok hidegtől. Akik fizikummal és idegrendszerrel ellenállóbbak voltak két évet is le tudtak dolgozni a motoros varrógépeken. Itt jegyzem meg, hogy a tanműhelyben 6-l0 ember mindig rendelkezésre állt a kiesettek pótlására. Hogy milyen erőltetett ütemben dolgozott ez a rabüzem, arról példát idézett egy ukrán nemzetiségű ember, aki frissen elítélve került hozzánk. Mint elmondta előzőleg ilyen üzemben dolgozott, ahol ugyancsak vattás vengerkákat készítettek. A norma egy műszakban 80 db volt, de l00 db-nál soha nem fordult elő, hogy többet termeltek volna. A legjobbak is általában l00 db-os normát teljesítettek. A fejét csóválta csak azon, hogy - minő tempót diktálnak a rabok üzemében. Különben azt, hogy az általunk gyártott vengerkákat milyen katonák kapták nem lehetett tudni, de a minket őrző katonákon ilyet nem láttunk soha.

Tehát. mint jeleztem a 8-as lágerből a 14-esbe érkezésemet, megelőzte az a körülmény, hogy a 8-asba egy új politikai tiszt érkezett. Kicájev névre hallgatott. Az én esetem az ő odaérkezése után pár hónappal volt. Nyilván ez a Kicájev az embergyűlölők típusához tartozott, mert legalábbis a rabokra olyan sötét, gyilkos szemekkel nézett, mintha mindjárt át akarná döfni. Nos ez a Kicájev az új söprű jól söpör elv alapján, átnézte az akkor ott lévő foglyok névsorát, hogy ki milyen paragrafus alapján lett elítélve, és milyen munkahelyen dolgozik. Így történt aztán az, hogy éjjel 11 órakor jött a szolgálatos nadzor (tábori rendőr) értem mondván, hogy szerszámot kell leadni. Éppen az éjjeli szménában (műszak) dolgoztam, hát mindössze égy csavarhúzó volt a zsebemben. Szóltam a műhelyfőnöknek, hogy mi van, ő is meg volt rökönyödve rajta. Kovács, téged nem vihetnek el, terád itt nagy szükség van. Szólt a nadzornak, hogy nézze meg jobban, nem-e a Kovait kell elvinnie. Megnézték a papírt mindketten, de hát ott bizony László Kovács szerepelt. Ilyenkor az szokott történni, hogy a nevezett a pokrócát és a matracát leadja, utána a többivel sorba áll és várja az indítást. A létszámtól függően 4-6-8 katona átveszi a foglyokat a láger kijáratánál az odakísérő nadzortól. A katonák mindegyike kezében automata lőfegyver, olyan fenyegetően a foglyok felé tartva, mintha bármelyik pillanatban lőni kellene. Ilyen kíséret mellett halad az etáp az őserdei úton a tyepluska állomáshoz (tyepluska: keskeny vágányú kis vicinális). A tyepluska rendszerint már ott vár. Van olyan láger, ahonnan az út 5-600 m odáig, máshonnan l000-1500 méter. De hogy pontosítsam az esetet, engem nem vittek akkor éjjel sehová. Mikor a nadzorral az üzemzónából átértünk az 1 km-re levő lakózónába, azt mondta, hogy várjak a barakk előtt. Nemsokára jött, hogy menjek lefeküdni.

Nem mondhatom, hogy az éjszaka hátralévő része a békés nyugalomban történt a részemről. Miközben még niválnyik (barakk belső őr) is azzal nyaggatott, hogy miért hoztak be az üzemzónából, azt füllentettem neki, hogy - rosszul lettem, az orvos adott valami gyógyszert és áthoztak, hogy feküdjek le. Hümmögött egyet a niválnyik, aztán csak úgy az orra alatt dünnyögte: akkor neked jó nagy bajod lehet, ha munkaidőben még át is hoztak. Én igyekeztem nem jó társalgó lenni, ugyanis tudott volt, hogy a barakkőrök, a politikai tiszt, vagy a nadzorok főnökének besúgója.

Majd megjött a reggel, hozzám nem szólt senki, mármint fél hét után, mikor az éjjeli szména beérkezett. Közelükbe settenkedtem, hogy megtudjak valamit. Amint meglátott Nazarov, a műszak főnöke, mindjárt mondta: Nagy baj van Kovács! Mikor téged a műhelyből elvittek, az irodából felhívtam a lágerfőnököt, hogy miért akarják elvinni a legjobb riménscsikemet. A lágerfőnök azt mondta, hogy sajnos ez így van. Tájékoztatta őt a politikai tiszt, hogy ennek a Kovácsnak 58/6-os paragrafusa van, mely ugyebár kémkedés, és ilyen személy nem tölthet be bizalmi munkakört, márpedig a riménscsik az. Nazarov azt mondta, hogy megpróbálta meggyőzni őt. hogy én nem vagyok olyan, mire a lágerfőnök megígérte, hogy beszél a nap folyamán a politikai tiszttel, hogy nézze ezt el, hiszen eddig nem volt még velem semmi probléma a lágeri évek során. Ezt leellenőrizte az előző politikai tiszt, mielőtt a riménscsiki beosztást megkaptam. No, a nap hátralevő része abban a reményben telt el, hátha a politikai tiszt lemond a szabály szigorú betartásáról. Sajnos hiú reménynek bizonyult minden jó elképzelés, mert délután közölte velem Nazarov, hogy Kicájev, a politikai tiszt ragaszkodott hozzá, hogy mennem kell. Már csak azért is, mert már régen ebben a lágerben vagyok, meg hát az a fránya 58/6-os pont, amit megmásítani nem lehet. Hiába érveltek gazdasági érdekkel, a politikai tiszt hajthatatlan maradt. Az este folyamán egy nadzor kikísért a tyepluska láger előtti megállójához. Meglepő volt számomra, hogy a nadzor nem a szokott módon, rám szegezett fegyverrel kísért a sűrű erdő borította úton, hanem csak úgy, panyókára vetve, a vállán lógott a fegyver.

7.
Ahogy megérkeztünk a vasúti sínek mellé, kisvártatva szinte nesztelenül begurult a kis vonat. Csak megálláskor szörtyögött egy nagyot. A nadzor az egyik kisvagon ajtaját félretolta, majd az ajtó felé mutatva ezt mondta: "Na, na, igyí!'' Beléptem a félsötét kisvagonba, aminek egyik oldalán a pad nyúlt. Engem az ajtóval ellentétes sarokba, a padra ültetett, ő maga pedig a pad ajtó felőli végére ült, fegyverét a lába közé állította. Mintegy 20-25 percnyi zötyögés után megérkeztünk egy gyéren megvilágított láger bejáratához. Mikor leszálltunk és mintegy 30 méternyi utat megtettünk a láger bejáratáig, a nadzor nyilván minden bátorságát összeszedve annyit mondott: ,,Na, itt jó dolgod lesz, mert kartoskát szedtek." A nadzoroknak ugyanis szigorúan tiltva volt szót váltani, beszélni a rabokkal. Ami szabad volt, az a lágeri szigorú renddel kapcsolatos, inkább ráförmedés, gyakorlatilag bármiért a foglyot ocsmány módon leszidni. Amint a láger bejárata közelébe értünk, a legközelebbi őrtornyokból, jobbról-balról reflektorfénybe kerültünk. Az őrfülkéből is kilépett egy katona, mire az engem kísérő nadzor valamit odaszólt az őrnek, az őr intett a reflektorosoknak, akik levették a fényt. Az engem kísérő nadzor az őr elé vezetett, helyesebben kísért. Az őr láthatóan tudott érkezésünkről, mert csak annyit mondott: "Davaj bumágá." Az őrbódéból kilépett egy odavaló nadzor és csak annyit mondott: "Na igyí!" Mentem vele a láger belsejébe. Az egyik barakk előtt megállt és beszólt. Az éjszakai niválnyik kilépett a barakk koridoljából (minden barakk előtt építve van egy kis előtérféle, és onnan nyílik a barakk ajtó) Csak annyit kérdezett: "Te honnan jöttél?'' Mondtam, hogy a nyolcasból. Na jó, rámutatott egy üres priccsre, oda fekszel. Az összekötözött némi téli motyómat a fejem alá tettem, az hogy a sima deszkára kellett feküdnöm egy kicsit már szokatlan volt, mert a nyolcasban már volt szalmazsákom. Ha vékony is, de nem a csupasz deszka volt.

Ez az eset, úgy augusztus hónapban volt. Nyilván az előző napi izgalmak miatt elég nehezen aludtam el. Másnap reggel sínvas verésre ébredtem 6 órakor. Ott az udvaron két hosszú vízzel teli favályú volt, ott lehetett mosakodni, már aki akart. Majd fél hétkor praverka.

Ez abból állt, hogy a lágerben, aki élt és mozgott, annak ötösével, vonalban fel kellett állnia, majd jött az ügyeletes nadzor, egy fatáblával a kezében, és leellenőrizte, hogy minden sorban megvan-e az öt ember. Ha mindent rendben talált, elkezdte a számolást, mégpedig úgy, hogy az első sort egy lépéssel elléptette balra és a fatáblán húzott egy vonalat. De volt, aki úgy számolt, hogy egymás után elléptetett öt sort és azután húzott a táblán egy vonalat. Ha darab sor volt a végén, ahány ember volt a sorban, azt jegyezte föl. Aztán vitte a táblát az irodába, és ha számoló zseni volt, akkor ő maga, a fagolyós számoló masinán összeadta, ha nem, akkor valamelyik irodista tette meg helyette. Volt olyan jól képzett nadzor is, aki ott helyben a tábla alapján, fejből is összeadta. Ha a létszám nem stimmelt, akkor minden nadzor elindult a barakkokba és környékére, keresni a hiányzót. Aztán hosszas keresés után rájöttek, hogy az éjjel meghalt, vagy azokat a meghaltakat keresik, akiket hajnalban ki is vittek. No, a praverka végén az egyik brigadéros elkezdte kiabálni a nevem: "Kovács, aki az éjjel jött!" Odamegyek hozzá, mondom, én vagyok az. Na jó, mostantól az én brigádomba leszel. Reggeli után odajössz az X barakkhoz, aztán majd meglátjuk mit fogunk tenni.

Az étteremben, amit általában moslékolónak neveztünk, (sztalóve) néhány ismerős arc, köztük egy Ráchin nevű mandzsúriai kínai, otthon pékmester, akivel korábban a 8-asban igen jó barátságban voltunk. Igen megörültünk egymásnak. Ő számomra arról volt leginkább emlékezetes, hogy feneketlen dühvel gyűlölte a szovjet hatalmat. Mikor korábban mesélni kezdte, hogy micsoda galádságokat vittek végbe a szovjetek, az amúgy kiegyensúlyozott, nyugodt és intelligens ember úgy fel tudott dühödni, hogy szinte vérbe forogtak a szemei. Így mondta, hogy még a csecsszopó gyerekekbe is belenevelik a szovjet elleni gyűlöletet, és majd eljön az idő az irgalom nélküli leszámolásra. Aztán odajött még egy észt fiú is, aki olyan levente korú lehetett, melegen üdvözölt és kérdezte, hogy emlékszem-e rá. Hát persze, mondtam, te adtál nekem egy pár otthoni kötésű gyapjúharisnyát. Kérdezte, hogy megvan-e még, de sajnos már nem volt meg, mert tiszta gyapjúból volt és az, bizony minden foltozgatás ellenére is csak egy telet bírt ki, de lehet, hogy a fertőtlenítő forróságát se nagyon tűrte. Volt olyan rongy, ruhadarab is, amely megpörkölődött. Ez a fiú otthonról félévenként kapott kis csomagot. Akkor már félévenként két kilogramm volt engedélyezve, de azelőtt senkinek semmi. Ez is csak a jól dolgozó, szovjet állampolgároknak járt. Persze igen gyakran előfordult, hogy a rab nem látott se csomagot, se levelet, pláne ha a csomagban, levélben, a legenyhébb kifejezéssel élve is a szovjet érzékenységet sértő mondat vagy szó volt található. A csomag tartalma lehetett kása alapanyag, szárított kenyér, esetleg szalonna 20 dkg-nyi, és hagyma. A baltikumiból érkezettek, lágeri viszonylatban komoly étéket jelentettek. Még Ukrajna és vidékéről előfordult, hogy tartalmasabb csomagot kapott valaki. Talán nem is a rozsdabarna korpakenyérből való szárított kenyeret, hanem olyat is, melyben még liszt is volt. Általános volt a kilónyi köles vagy kukorica, és még olyan is, hogy kis zacskóban maroknyi búzadara volt. Ebből készült ám a csodálatos kása, mannafa, amit dalaikban meg is énekeltek. Mikor még nem láttam ill. nem tudtam, elcsodálkoztam, hogy ugyan mi csodálatos lehet az a manna kása, mikor megtudtam, hogy az nem egyéb, mint grízkása (ez a kezdeti időkben volt). Akkora csalódás ért, és akkor kezdtem megérteni, mert minden nyomorúságot jórészt a háborúnak tulajdonítottunk, ill. annak nyomorúságos következményének. Mint mondtam, akkor kezdtem megérteni, hogy itt nemcsak a háború okozta nyomorúságról van szó, hisz ez a kása mannafa nevű népdalféle, réges-régi eredetű. Márpedig, ahol olyan értéknimbusza van egy kásának a nép nyelvén, ott népjólétről beszélni, hazugság. Sztálinék ezt tették, különösen kifelé, a határokon túlra. Ők ezt tették akkor, amit a román Ceausescu még napjainkban is tett.

Előzőleg ott hagytam abba, hogy a moslékolóban találkoztam a kínai baráttal, és az észt fiúval. Ismerős arc volt több is, de annyira nem, hogy barátságosan üdvözöljük egymást, legfeljebb fejbiccentéssel. Kifelé jövet, hátulról belém csimpaszkodott valaki, de mire hátra néztem volna, sajátos hangon elnevette, vagyis inkább elnyerítette magát. Ez nála olyan utánozhatatlan volt, hogy egyből ráismertem: Te vagy a Viktor a 13-asból! Ő egy lengyel fiú volt, húsz-huszonegyéves, mint fiatal katona, szovjet területről besorozva, az olasz fronton tevékenykedett. Nos, ott a 13-as lágerben, úgy tíz napot feküdtünk egymás mellett. Két fagyott ujját kellett amputálni a jobb kezén. a kis- és a gyűrűsujját a második izületig. Nagyon szeretett mesélni, az olasz front hatalmas élmény volt számára. Sokszor kellett neki újra meg újra ismételni az én hiányos orosz tudásom, és az ő orosz-lengyel kombinált szövege miatt. Türelemmel tette s később jó pedagógiai érzékkel keresett másik kifejezést, míg meg nem értettem. Hangulatos, jópofa fiú volt. Nekem fiú, mert ő, amennyivel húsz év fölött, én annyival harminc fölött voltam. Mint később kiderült, abban az időben, ebben a lágerben rajtam kívül magyar nem volt. A Viktorral való beszélgetést a brigadéros harsány hangja szakította meg. Ha még nem mondtam volna, a brigadérosom neve Kuznic volt, egy Minszk környéki, fehérorosz, magas, csontos, vöröses, kissé szeplős, jóindulatú rabtárs volt, mint később kiderült. Brigádonként gyülekeztünk a láger kijárata közelében, majd valamilyen necsálnik, a brigádosokat eligazította; hogy ki milyen munkavégzésre megy. Utána a brigádok egymás mögé felsorakoztak. Az első brigád előtt kinyílt a kapu, ahol soronként előttük állt egy-egy nadzor, és megkezdődött a szokásos egyenkénti megkutatás, körbetapogatás. Ez a művelet nem lehetett túlságosan kedvünkre való, hiszen le is kellett bokáig hajolni. Egyik, majd másik lábon, elől-hátul, jól odaszorítva végig kellett húznia a kezét, ami már kényelmesebb volt, mert télen is ki kellett a pufajkát nyitni, a két kezét a háton húzta keresztül. ill. föntről derékig, majd hónalatt, majd körbe a derékkötésen, végül a két ujjat tapogatta végig. Hogy ez a tapogatás úgy igazából mennyire volt más, mikor egy nacsálnik jelenlétében történt, vagy mikor ilyen nem is volt a láthatáron, nem tudom. Ilyenkor egyike, úgy 50%-os, míg a még kényelmesebbje 20-25%-os hozzáállással végezte ezt az amúgyis értelmetlen műveletet, amit viszont a politikai tiszt biztonsági óvintézkedésként óriási fontosságúnak tekintett, különben is belügyminisztériumi szigorú rendelkezés volt.

Mi az, ami nem jött be egyből Amerikának.

A német gőzhenger megfékezéséhez elengedhetetlen volt a szovjet aktív részvételét igénybe venni a háború során. Ezért Amerika a háború idején, de még utána is a szovjet népet igyekezett élelemmel, szállítójárművekkel és egyebekkel megsegíteni. Különösen a terméketlenebb területeken az éhínség pusztított. Amerika ahhoz is hozzájárult, hogy a szovjet által megszállt háborút viselt országokban bent maradjon, sőt területfoglalási igényét is teljesítette, illetve hozzájárult. Mindezt nem azért mintha a kommunizmussal szimpatizált volna, sőt hátsó gondolata az volt, hogy ezek a megszállt országok, mint hazánk is, majd ha megismerik a szovjet kommunista gyakorlatot, azt megelégelve, forradalom, vagy bármilyen úton is, lerázzák magukról. Ezzel a kommunizmus hitelét aláássák szerte a világon. Valóban, a forradalom csaknem minden, a szovjet hatalmában lévő ország esetében bekövetkezett, de a kommunizmust, a szovjetet lerázni egyik sem tudta. Az időközben fölzárkózott, sőt katonai nagyhatalommá vált szovjet hadi gépezet kíméletlenül eltiporta mindenütt a forradalmat.

Amiben Amerika és a nyugat nem tévedett

A háborút követő időkben, mikor már a szovjet katonai nagyhatalommá nőtte ki magát, egyre szemtelenebbül fricskázott nyugat, vagy Amerika orra alá. Egyre bátrabban nyilvánította ki világuralmi törekvését. Ennek megfelelően ázsiai és afrikai országokat szemelt ki meghódítandó területként, melyek többnyire nyugati, vagy amerikai gyarmatok voltak. Az itt élő, többnyire színes bőrű. kevésbé iskolázott, műveletlen emberek a szovjet ügynökök számára ígéretesek voltak arra, hogy elégedetlenséget szítsanak, lázadjanak a gyarmat urai munkaadóik ellen Fölvázolták előttük a szovjet földi paradicsomi életet, ahol szinte minden szolgáltatás ingyenes. Nyugat miben tévedett? Abban, hogy éppen ezt a helyzetet használta fel a szovjet terjeszkedés számára, illetve ellene, ugyanis azon területeken, melyek stratégiailag, vagy ásványi és egyéb szempontból nem jelentettek különösebb fontosságot, engedtek a szovjet erőlködésnek. Mielőtt kivonultak volna az általuk odatelepített üzemeket, gyárakat, létesítményeket leszerelték és elszállították. Eredményeként, az örömükben tapsoló, heurékázó szovjetek rövid időn belül rádöbbentek, hogy minél több ilyen területet kaparintanak meg, annál inkább több teher nehezedik a vállukra. A munka nélkül maradt területek lakossága és a gazdaságilag megrokkant ország segítségre szorult. Kitől kérhetett segítséget, hát a "győztes" szovjetektől, ők pedig, minthogy gazdaságilag maguk is hervadtan álltak, mint új gyarmattulajdonosok, gyarmataik megsegítését ráosztották, a II. világháborúval megszerzett tagállamokra, mint ránk is.

Itt teljesült be nyugatnak és Amerikának a számítása abban, hogy egyre nagyobb terhet rakott a gazdaságilag amúgy is ellehetetlenülő szovjet dirigálta táborra. Megemlíteném azt is, hogy a háborút követően a nyugati frontokról visszatérő katonákat etetni kellett valamivel, hiszen csalódottan látták és tapasztalták, hogy ők hazugságban éltek, mert a nyugati népek sokkal gazdagabbak, összehasonlíthatatlanul jobban élnek náluk. Odahaza, aztán meg is kapták rá a magyarázatot mondván, hogy nyugat azért gazdagabb, mert a színes bőrűeket leigázták, gyarmati sorban, rabszolgaként dolgoztatják, hogy az általuk megtermelt javakból kényelmesen, urasan éljenek. De mi ezt elvtársak nem nézhetjük tétlenül. Mi most még az elmúlt háború nyomorúságát éljük, de nemsokára hatalmas hadseregünk lesz, és a gyarmatokat kivesszük nyugat és Amerika kezéből. A szovjet olyan világhatalom lesz rövidesen, amilyen még a világon nem volt, és a mi népeink boldog gazdaságban élnek, hiszen nem lesz ellenségünk, mert az egész világ boldog kommunista lesz. A szovjet nép megnyugtatására átmeneti időre némiképpen hatott is, hiszen a mindig egy irányba tájékoztatott és hiszékeny, mondhatni primitív megfélemlítésben élő tömegeket nem volt nehéz kecsegtető szólamokkal elaltatni. Igen ám, de múltak az évek és javulás csak nem mutatkozott. Ellenben a családok tömegét irritálta az, hogy a háborúban elesett tagjaik mellet az élve hazakerültek sokasága is megfigyelő büntető lágerekben éli nyomorúságos életét, valahol távol a családjától, a legképtelenebb vádakkal elítélve.

8.
Példának említem egyik volt brigádtársam, Vaszilij Csukov, moszkvai fiatalembert, aki hivatásos szakács volt civilben. Német fogságba kerülvén, mivel beszélt németül, tiszti konyhába került szakácsként. Háború végén a németek hazaengedték, és szovjet megfigyelő táborba került sok ezredmagával. Ott aztán besúgók révén, rövid úton a háborús hadbíróság 25 évre ítélte, amit büntető munka táborban kellett letöltenie. Indoklás, vagyis a bűne az volt, hogy a német fasiszta tiszteket táplálta, amivel a hazáját elárulta.

Másik hasonló bűnös eset, amit saját fogolytáborában mesélt el egy szovjet a társának - nyilván többen is hallhatták - hogy egy német elesett katonának lehúzta a lábáról a csizmát. Az volt ám a csizma! Mindene tiszta bőr volt és le volt szigetelve, hogy ne ázzon át, nem ám olyan vászonszárú, gumitalpú, ami a sárban előbb-utóbb levált, besúgták, és l5 év lágeri kényszermunkára ítélték. Indok: nemzetgyalázás, hazaárulás.

Az akkori NKVD-nek nevezett szervezet (nálunk ávó) módszereit bizonyítja egy másik eset is. Ez már 1948-ban volt, amikor két angol nemzetiségű fogoly került abba a lágerbe, amelyikbe éppen voltam (ugyanis általában évente cserélgettek minket folyamatosan lágerről lágerre, azért. hogy nehogy túlságosan összeszokjunk). Mivel ők még oroszul semmit sem tudtak egy Ruppert nevű magyar volt éppen abban a Mardóviai 8-as számú lágerben, aki jól beszélt angolul, és rajta keresztül tudtuk meg, hogy két angol őrnagyról van szó. Mint elmondták. Berlinben szolgáltak, mikor egyik bajtársuknak névnapi ünnepségéről jó kapatosan éjjeli időben hazafelé ténferegtek. Éppen olyan helyen jártak, ahol az utca egyik oldala angol, a másik oldala pedig szovjet zónához tartozott. Így történt meg, hogy átténferegtek a szovjet oldalra, mikor egyik olyan ház elé értek, ahol két őr is strázsált az utcán. Vita támadt közöttük, ők ugyan angolul, azok pedig oroszul mondták, így egy szót sem értettek, egyszer csak a két markos katona grabancon ragadta őket, beráncigálta a kapu alá, majd egy helységbe zárta őket. Másnap kihallgatások, vádak: mi keresnivalójuk volt ott, stb. Kémkedésért 15 évet kaptak. Az angol alakulatnál eltűntnek nyilváníthatták őket.

Hasonló elképesztő eset. Ha jól emlékszem a 16-os lágerben találkoztam Kalinin tábornokkal, aki 25 évre volt elítélve. Egyik alkalommal megmutatta azt a háborúról írt szovjet kiadású könyvet, melyben több oldalon foglalkozott a könyv írója a Kijev környéki harcokkal, ahol a Kalinin vezette hadsereg milyen hősies ellenállással tartóztatta fel a minden szempontból jobban felszerelt és túlerőben lévő német hadsereget. Kalinin generálist egyszerűen Kijev hősének nevezte, és a leírtak alapján joggal. Ez, a már nem fiatal, szép szál ember, könnyes szemmel olvasta fel a rá vonatkozó részt. A bűne nem volt más, mint az, hogy hagyta magát német fogságba esni, illetve a fogságba esés pillanatában nem lőtte magát fejbe. E helyett ki tudja, milyen hadi titkokat szedtek ki belőle a németek.

Nézzük Vlaszov tábornokot, aki a megvert maradék hadseregével, miután megadta magát, átállt a németekhez. A háború befejeztével, hangszórókon keresztül hazacsalták a németeknél lévő katonáit, megígérve, hogy senkinek nem esik bántódása. "Gyertek haza, vár a családotok, szerető anyátok, feleségetek, gyermekeitek, ölelő karokkal szerető hazátok."

Hiába volt parancsnokaik és maguk a németek figyelmeztetése, hogy ne dőljenek be a csalfa ígéreteknek, nap mint nap hallva a szép szavakat a jámbor lelkű emberek, katonák sokasága, honvágytól vezérelve haza jelentkeztek. Aztán összegyűjtötték őket és irány Szibéria. Voltak, akiket kivégeztek, másokat 15-20 évre elítéltek. A legenyhébb büntetés a bizonytalan időre büntető lágeri kényszermunkára való izolálás. Ezek a lágerek, az úgynevezett speciális lágerek, ahova a háborús bűnök miatt elítélt politikai foglyokat vitték.

Mi is elítélésünk közel 9 évében nyomorogtunk azokban a mordovii őserdei speciális lágerekben. (Mordvinok, Csuvasok földje, ahol ázsiai őseink élnek még ma is. Ezekben a hatalmas őserdőkben 3-5 kilométerenként, egy-egy szűk írtáson épült fel 36 láger. Ezeket részben mi, részben pedig elődeink, német, japán, stb. hadifoglyok építették föl. A barakkok természetesen fából, a kerítések, mintegy 4-4,5 m hosszú nyílegyenes cölöpökből készültek. A vastagabb vége 50-60 cm mélyen a földbe volt ásva, a cölöpök szorosan egymás mellett összevasalva. Meglehetősen kis távolságba egymástól a magas őrbódék reflektorokkal és golyószórókkal ellátva éjjel-nappal vigyáztak ránk. A kerítésen kívül-belül egy-egy sor spanyollovas állt, és a két sor szögesdrótkerítés között a homoktalaj mindig fel volt gereblyézve. A kerítés tetejére árammal ellátott drótot vezettek. A töménytelen elítéltet munkalágerekbe kényszeríttették. A szovjet katonák mellett, mintegy 25-30 ezer német, magyar, lengyel, csehszlovák, román, bolgár volt hasonlóan elítélve, többnyire volt katonák vagy magyar leventék. Az egész Szovjetunió területén lévő, mintegy 4600 lágerben, elképzelhetetlen állapotok mellett, szinte éhhalálra ítélve tengették életüket a még élve maradottak. Meg kell jegyezni még azt is, hogy az említett nemzetiségek mellett, kisebb számban voltak még olasz, spanyol, francia, angol, amerikai, litván, észt, finn és lett foglyok is, férfiak és nők egyaránt. Kivétel nélkül háborús bűnösnek nyilvánított politikai foglyok voltunk. Ehhez tartozik az, hogy minden lágerbe telepítettek 20-30 köztörvényesen elítéltet is, azzal a hátsó szándékkal, hogy ezek a minden hájjal megkent (nem holmi tyúktolvajok) szervezett banditák - az NKVD számítása szerint - még jobban keserítik az amúgy is nyomorúságos életünket. No, ez aztán nem jött be nekik, ugyanis mindegyik előbb-utóbb rájött, hogy mi nem vagyunk gyilkos fasiszták. Mi viszont egyre inkább ráébredtünk, hogy nem irritál bennünket a jelenlétük, hiszen ők voltak a szovjet kommunista rendszer gyűlölt ellenségei, és ezt nem is rejtették véka alá. Idővel, mikor már a nyelv ismeretében szót értettünk egymással elmondták, hogy ők magánembert, magántulajdont nem bántottak, ellenben állami tulajdonú raktárakat, gyárakat, tehervonatokat, teherautót és mindent, ami állami tulajdon volt, kíméletlenül kiraboltak és értékesítettek. Különben a láger területén szinte korlátlan urak voltak, ill. magukra nézve nem fogadtak el semmit. Dolgozni nem voltak hajlandók, a lágervezetés nem tudott fellépni ellenük, mert a nadzorok tábori rendőrök, csak minden fegyverzet nélkül jöhettek a láger területére. A blatnojoknak (rablóknak) mindenütt volt egy tejhatalmú főnökük, akitől nem csak a banda tagjai, de a főnökség is tartott. Szembe szállni velük nem mert senki, mert ha kellett, akár a lágerfőnököt is leszúrták. A katonai lágerőrség fegyveresen csak a láger kerítésén kívül, ill. az őrtoronyban őrködhetett. Így aztán a láger vezetése velük szemben tehetetlen volt. A láger parancsnokai általában őrnagyi rangban voltak, előfordult kapitány vagy alezredes is, de az ilyen rendszerint maga is büntetve volt azzal, hogy ilyen helyre került, pár év elteltével, mikor már tűrhetetlenné vált a politikai lágerekbe rakott blatnojok uralkodása, ha jól emlékszem 1947 őszén. Sztálin utasítására a politikai lágerekből az összes blatnojt elszállították, mint később megtudtuk Szibériába, ahol kegyetlen körülmények között végeztek velük. Ők voltak azok is a lágeren belül, akik ha meggyőződtek arról, hogy valaki a politikai tiszt besúgója, menthetetlenül kinyírták. Tehették ezt anélkül, hogy valaki is megkérdezte volna, ugyan ki tette. Különben is náluk egy ember élete még annyit sem ért, mint egy ló élete, pláne lágeron belül. Különben is, ezekben az általuk speciálisnak nevezett lágerekben, aki az első három évet túlélte, annak volt némi esélye ahhoz, hogy a hátralévő bizonytalan időt megélje. Most 1992-ben, mikor a volt szovjet hatóságok a még föllelhető akkori Háborús Hadbíróságok által produkált jegyzőkönyvekből föllelhető példányokat átadták a magyar hatóságoknak, megállapítható, hogy az elítélt magyarok mintegy 10%-a került haza úgy, mint akik túlélték az átlagosan kilenc évet ezekben a szovjet lágerokban, és akik Sztálin halálát követően 1953 novemberében adattak át a magyar hatóságoknak. Most 1992 év végén, a mintegy harmincezer elítéltből alig többen élünk még ezernél, de ez a szám is havonta fogyatkozik. Mint már említettem 1945-48 között elpusztult sok ezrek halálának oka a testünkről lassan lerohadó rongyaink és a fűtetlen barakk. A fekvőhely legjobb esetben egy kopasz deszka priccs, de lehetett a barakkpadló is. (se szalma, se zsák, se takaró) Skorbut, hűléses tüdőgylladás, jártányi erőn túli lesoványodás, száraz éhhalál.

További részleteket nem kívánok leírni ezekről a speciális lágeri nyomorúságokról, mert erről már mások írtak. Azonban írnék arról azt orosz barátomról, aki utolsó állomáshelyén még 1947-ben bécsi nagykövet volt. Mivel 52-53-ban, egy brigádban voltunk, volt módunk beszélgetésre. Neve emlékezetem szerint Kucsernaszov volt, s mint mondotta, ő zsidó ember. Én is elmondtam neki, hogy zsidó cégnél dolgoztam az utóbbi 15 évben, sok mindent tudok a zsidókról, és becsülöm a szorgalmukat.

Érdekes, hogy ez az ember alig állt szóba a brigádbeli szovjet emberekkel, engem pedig bizalmába fogadott, és alkalomadtán elmondott olyan dolgokat nekem, amit ott másoktól soha nem hallottam. Ha azt kérdeztem tőle, hogy honnan tudja, ő mosolyogva mondta, hogy: "Hát te nem hallod, az őserdő susogja, az erdő madarai kicsicsergik csak érteni kell''- és nevetett. De azt már komolyan mondta, hogy egyes újságíróknak van olyan magas szintű szöveg fogalmazása, amit ill. annak valódi mondanivalóját csak kevesen értenek.

Arról, hogy mi volt a bűne, soha nem kívánt beszélni csak annyit, hogy szerencséje, hogy nem kinyírták, mint ahogy a többi visszahívott követtel tették, csak 25 évre ítélték. Az, hogy mennyire járt jól azzal, hogy életben hagyták az persze a letöltött büntetés idejétől függött. Ez már úgy 52 nyarának végén volt, amikor a 16-os lágerben dolgoztunk. Ez egy mezőgazdasági termelő volt. Sokhektáros irtáson káposztát, répát és burgonyát termeltünk. Egy nap éppen burgonya betakarításon dolgoztunk. Emlékszem szép, langyos idő volt, már koradélután befejeztük a munkát, de a fegyveres őrök csak később jöttek bekísérni. A veremtől tisztes távolba ültettek le minket, nehogy ültünkben a nyers krumplit együk -persze nem minket., hanem a krumplit féltették. A beszélgetésünk közepette a követ barátom nagy jókedvre derült, és azt mondta, most már van remény arra, hogy fogságunk nem tart soká. Nem tudtuk, hogy csak ábrándozik ebben a szép időben, vagy valami alapja is van annak, amit mond. Azt mondta, hogy ez most már biztos, hiszen nem elszórt esetekről van szó, hanem kitudódott, hogy Sztálin agresszívan hozzányúlt a zsidókhoz. Noha nem verik nagy dobra, szinte titokban.,de telepíti ki a zsidókat Szibériába-nyilván átvett valamit Hitlertől. Én kifejeztem a sajnálatomat, de megkérdeztem, hogy hozza ezt összefüggésbe a szabadulásunkkal. Kifejtette, hogy bár én ezt biztos nem értem, de ha ezt így folytatja, akkor biztos nem lesz hosszú életű, el fog patkolni, és akkor mi szabadulunk. Erre én azt mondtam, hogy szerintem ez naiv ábránd, ő meg azt javasolta, hogy fogadjunk egy pajka (napi adag) kenyérbe. Aki hamarabb szabadul egy pajkát ad a másiknak. Ennek értéke akkor életértékileg annyi volt, mint most egy vágó disznó.

Telik múlik az idő, meg is feledkeztünk az akkor elhangzottakról, időközben elmondta, hogy miket olvasott a Pravda sorok közti írásokból. Ekkor már 53-at írtunk, tudom, hogy év eleje volt, de pontosabban nem emlékszem. Az egyik napon azzal fogad a barátom, hogy: “Na ugye megmondtam, hogy Sztálin bajban van! Nem hallottad a kolhoz dudán, hogy a Kremlben letartóztattak három zsidó orvost, és ezt azt jelenti, hogy ez már Sztálin elleni ténykedésük volt." Én még mindig nem értettem semmit, hiszen kinyírták őket és kész, de ő kacagott és azt mondta, hogy nagyon sok zsidó van még ott.

9.
Alig telt el egy hónap, mikor megindult a híráradat, hogy Sztálin magas vérnyomásban megbetegedett. A barátom este már szinte tombolt örömében. Úgy gondoltam hiábavaló az öröme, hiszen mit számít egy ilyen erős embernél egy kis magas vérnyomás, de ő állította, hogy ebből már soha többet nem fog meggyógyulni. Hát persze mindezt se én, se a többi ott lévő magyar nem vette komolyan, mert akkor már direkt megkért, hogy mondja a többieknek is. Akkor 15-en voltunk ott magyarok. Azt minden lágerben való rab tudta, hogy onnan szabadulás csak Sztálin halálával várható. Mit tesz Isten, a Sztálin megbetegedéséről szóló bejelentést követő mintegy két hét után a kolhoz duda 1953. márc. 9-én reggel azzal a hírrel kezdte, hogy Sztálin meghalt.

Azt a reményteljes föllélegzést, amit az egész rabtáborban érezni lehetett, nem lehet elmondani. A nadzorokon éppen ennek az ellenkezőjét lehetett látni. A szovjet elítéltek mondták, hogy egy részük mehet vissza a kolhozba, ahonnan jött. A tisztek többnyire közömbösen fogták föl a dolgot, nyilván arra számítva, hogy a hadseregben megmaradhatnak. Kivétel volt a politikai tiszt, aki élet és halál ura volt a lágerben, még akkor is, ha ő hadnagy volt, a lágerparancsnok pedig őrnagy vagy kapitány. Sztálin halálát követően elég rövid időn belül, ha jól emlékszem Kicájev nevű embergyűlölő alak volt ez a politikai tiszt. Valószínűleg egy teljesen primitív lelkületű ember, sakál természettel, szemei gyilkoltak, ha. ránézett valakire. Ha rá lett volna bízva, meg voltunk győződve arról, hogy perceken belül a láger összes elítéltjét golyószóróval kiirtotta volna. Ennek, de minden politikai tisztnek meg is volt az oka arra, hogy félelemmel tekintsen a jövő elé. Erre a legfőbb okot az szolgáltatta, hogy Sztálint követő SZKP főtitkára Málenkov lett, akinek első dolga az volt, hogy kíméletlenül ostorozott és elítélt minden a sztálinizmust jellemző embertelen barbárságot, melyeknek kizárását tűzte ki célul, valamint a Szovjet gazdasági életnek - melyet akkor romhalmaznak nevezett - megreformálását.

Azt már tudjuk, hogy az akkor még túl erős sztálini baloldal Málenkov törekvését megakadályozta, ill. őt leváltotta. Úgy április végén, május elején lehetett, mikor egy tábornoki komisszió járta végig az egész láger területét. Ezt követően volt, hogy az egyik nadzor megsúgta, hogy ez a komisszió a foglyok hazaszállításának az előkészülete miatt járt itt.

Így történt az, hogy májusban, mintegy 30-40 fő szovjet állampolgárt tettek szabaddá. Ez időben kelt szárnyra, hogy elsőként az osztrák, másként a lengyel majd a magyar foglyok szabadulnak. Minket a körzetben lévő kisebb, de már kiürített női lágerba vittek, ahol új zsávoly ruhába öltöztettek, és már a rabszámozás lekerült a hátunkról. Kb. egy hetes vegetálás után bevagoníroztak minket, mintegy 150 főnyi magyart, akit az ottani lágerkörzetből gyűjtöttek össze. Pár napos utazás után Lemberg város szélén lévő üres laktanyába raktak, ahová aztán az egész nyár folyamán érkeztek kisebb-nagyobb magyar csoportok a Szovjet legkülönbözőbb távoli területeiről. Ebben a lembergi gyűjtőtáborba már gyenge nadzori felügyelet mellett az ellátás jobb, a szovjet katonai kosztot megközelítő volt.

Az már köztudott. hogy 1953. nov. hó végén Csapnál adtak át minket - úgy 1500 főt - a magyar hatóságoknak. A magyart azért írtam kis betűvel, mert ezek az ávósok sokkal bizalmatlanabbak voltak hozzánk, mint már a szovjetek. Ez csalódást és kiábrándulást okozott mindannyiónknak. Itt most vissza kell térnem a mardóviai 16-os végső lágeremhez, vagyis a nekem sokat jelentő bécsi nagykövet barátomhoz. Mint előbb említettem abban fogadtunk, hogy aki előbb szabadul az köteles a maradónak egy pajka kenyerét odaadni. Nos, ő pár héttel korábban ment el, és annyira rendes volt, hogy a pajka kenyeret még fél marék mahorkával is megtoldta. A búcsú szinte testvéri volt.

 

4. fejezet

Eszembe jutnak bécsi nagykövet barátom mondásai, amelyek akkor nekem találgatásoknak, esetleges jóslásoknak tűntek most, évtizedek múltán 1992-ben már a Szovjetunió múltjáról lehet beszélni. Megpróbálom valamennyire sorba szedni a most már bebizonyosodott, ténnyé vált mondásait:

Azzal kezdem, amivel ő a szovjet második világháborús általuk kikiáltott győzelmét, következményét a Szovjetunió jövőt illető bukásának nevezte. A szovjet létezését követően egészen a második világháború végéig, mit tudott a vasfüggöny mögé zárt szovjet polgár, a nép a világ dolgairól? Annyit és azt, amit évtizedeken át a szovjet parancsuralmi rendszer tálalt és etetett velük. A jámbor, tudatlan néptömegeket naponta táplálták a vezetékes rádión, sajtón keresztül, nem mással, mint a szovjet ipar, mezőgazdaság hatalmas sikereivel, és hogy a szovjet nép micsoda kiváltságos helyzetben él, hogy ingyen kapja az orvosi ellátást és a gyógyszert. Jól megérdemelt munkája nyomán ingyen üdülhet, gyermekeit ingyen iskoláztathatja. Az állam kényelmes, gépesített munkahelyet biztosít dolgozóinak. Munkája után minden létszükségletet megkap, minden dolgozó nyugdíjra jogosult, a munkanélküliség ismeretlen. Egyszóval mindent, ami jó, azt a szovjet állampolgár az államtól megkapja. Bezzeg ott nyugaton, a kapitalizmusban, a fasiszta világban sok ezrek munka és kereset nélkül nyomorognak, azokkal pedig, akik munkába vannak a kizsákmányoló burzsuj két-három ember munkáját végezteti el egy emberrel, a bére pedig könyöradomány. Templomok előtt, utcák sarkain. rongyokba bugyolált emberek koldulják a betevő falatra valót. Állandóak a sztrájkok, mert a dolgozók a megélhetésükhöz való betevő falatot sem kapják meg, a nyomorgó dolgozókat a burzsuj kapitalisták kizsákmányolják. De eljön az idő, amikor mi, tettre kész kommunisták őket is felszabadítjuk a kapitalisták karmai közül.

Az ilyen és ehhez hasonló tájékoztatással kitömött egyszerű fejek ellcnvéleménnyel nem is találkoztak, mert a művelt népréteget vagy elpusztították a forradalom alatt és után, vagy disszidált, a kis megmaradt réteg meg már úgy meg volt félemlítve - börtönbe vagy szabadon -, hogy hangját se hallatta.

A szovjet hatalmi gépezet torzításai ellenvéleményt nem tűrtek, erre a jól szervezett terrorisztikus intézmények éberen vigyáztak, minek folytán a széles tömegek a hatalom teljes kiszolgáltatottaivá lettek.

Az ámításra, hazugságra épített egész ideológiájuk, amit a jámbor tömegek jórészt hittek is - mert amit az újságok, meg a kolhozduda nap mint nap fuvolázott a fülükbe az csak igaz lehet - hivatalosnak tűnt. Igen ám, de jött a háború minden nyomorúságával. A szovjet katonák idővel átlépték a nyugati határokat, és egyre inkább haladtak nyugati irányba. Az elfoglalt, meghódított területeken látottak, tapasztaltak egyre inkább meggyőzték őket arról, hogy hiszékenységükkel milyen gyalázatos módon éltek vissza. Akiknek a szavaiba vakon hittek, az mind csak szemfényvesztés volt. Egyre világosabbá vált, hogy nyugaton a legegyszerűbb dolgozó is fejedelmi módon él ahhoz képest, ahogy ők odahaza.

A háború végén aztán hazatérve a nyugaton szerzett tapasztalataikról, elégedetlenségeikről beszélni nem igen volt tanácsos, mert a díjazott besúgók nem kíméltek se barátot, se rokont, aminek a vége lágeri kényszermunka. A megfélemlítettség ellenére a szovjet nép szinte minden rétegében, főleg a nyugaton jártak körében morajlott, zsongott már az elégedetlenség. Mindinkább nyilvánvalóvá vált a becsapottság, a félrevezetettség. Hiába igyekezett a hatalom különböző nyugtató mesékkel, mint pl.: nyugaton azért élnek jobban az emberek, mert helyettük gyarmatokon, rabszolgasorban élő színes bőrűek dolgoznak, nem vált be. Hiába szónokoltak, a hitelük már nem volt, nem lehetett a régi.

Teltek-múltak az évek, de a szovjet emberek életkörülményei mit sem változtak. Miközben már egy új generáció lépett a színre, akik már túl az analfabétizmuson, legalábbis az általános iskolát jó 90%-ban elvégezték. Jelentős számú réteg felsőbb iskolákat, egyetemeket is végzett még akár külföldön is. Ezeknek a fiataloknak látókörük, igényeik megnövekedtek, a lehetőségek viszont ehhez messze elmaradtak, ami az életvitelt illeti, hacsak nem pártvonalon sikerült kikötnie.

A hatalmi gépezet tévedése ebben nyilvánult meg elsőként. Azt ugyan jól gondolták, hogy az iskolázatlan, alulművelt emberekkel világuralmi hódítást elérni nem lehet, ezért a nép műveltségi szintjét, ha kötött, irányított eszközökkel is, de folyamatosan emelni kell. Ez eddig bölcs elgondolás is volt, de egy valamiről megfeledkeztek, hogy az iskolázottabb, műveltebb ember igénye ezzel párhuzamosan nő. Növekedett azzal is, amit a nyugaton járt katonák láttak, tapasztaltak, hoztak magukkal, és az otthoni környezetükben akár miben óvatosan és csöndben, de terjedtek. Az elégedetlenség az életkörülmények korlátok közé szorítására és a kiszolgáltatottságra irányult.

Hiába látja már a vezetés egy-egy képzettebb rétege, hogy a szovjet gazdaság a demagóg politikának alárendelve csak összeroppanáshoz vezethet, minden próbálkozásuk a vénhedt. ortodox kommunisták ellenállásába ütközik. Mivel a mindenkori pártfőtitkár hozzájuk állt közelebb, így minden változtatást megakadályoztak.

Kezdeti időkben az egész szovjet hatalom kialakulásában nagy szerepe volt a zsidóságnak. Ugyanis a cárizmus művelt rétegeinek egy része disszidált, más részét kivégezték, bebörtönözték vagy, mint osztályidegen, csak alsóbb rendű foglalkozáshoz juthatott. Így aztán a szervezésbe a kevésbé vagyonos, de -képzettebb, iskolázottabb zsidóság jutott vezető pozíciókhoz. Ennek alapján aztán szép lassan az egész unió területén zsidó értelmiség jutott vezető szerephez. Ők gondoskodtak aztán arról, hogy más országokban beszervezzék a kevésbé tehetős zsidók családok fiataljait, akik képzettségükhöz megfelelő pozíciókhoz nem, vagy csak nagyon nehezen juthattak. Megfelelő anyagi juttatás mellett kommunista ideológiai kiképzésben részesültek, hogy aztán saját országukban, ha kellett föld alatt vagy párton belül jó anyagi biztosítás mellett szervezzenek.

A beszervezés elsőrendű területe a proli, napszámból élő és gyári munkás réteg, természetesen a szocialista demokrata pártok házatája. A szovjet pártapparátus kezdettől fogva igen nagy anyagi energiát fordított a külföldön létre hozott legális vagy illegális kommunista pártok finanszírozására. Ebben évtizedeken át Franciaország foglalta el az első helyet, ahová szinte számlálhatatlanul juttatott pénzt és aranyat. A második világháború után további nagy anyagi ráfordítással szinte az egész világot, de főleg Ázsiát és Afrikát vette célba az ideológiája átterjesztésére, mint elmaradottabb szűz területet. Ott, ahol az életszínvonal az övékéhez hasonló, csak ezek a médiumok azt nem tudják meg. Ezek a főleg gyarmati területek mutatnak nagyobb lehetőséget az ígéretekre. ámításra épített hódítási tervre.

A kommunizmus világuralmi törekvését megálmodó hatalmasságok több ponton is tévedtek:

Uralomra jutásukkor minden ország, nemzet esetében a képzett szellemi kapacitást kiiktatták, ha kellet, kiirtották, életkörülményeit, ha másképpen nem, erőszakkal a béka fenekére süllyesztették. Pártszerveződés során a proletár népréteg jutott elsősorban a bizalom körében függetlenül az erkölcsi, képzettségi minőségétől az, aki minél nagyobb hangon volt képes szapulni a burzsujokat, átkozni a kapitalizmust, pláne a fasizmust. Mindezt minél kitartóbban tette, fűszerezve a "Hej, proletárok egyesüljetek!"-kel, meg hogy "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" - annál inkább megbízható káderré válhatott. A kommunista párt irányítómagja elsősorban a Szovjetunióból importáltatott, ahol már korábbi időkben megfelelő ideológiai képzésben, tanulmányokban részesültek, hogy az általuk hatalomba vett területen szervezzék és kíméletesnek látszó módon, fejtsék ki "áldásos'' tevékenységüket. (Ami áldatlan, azt bízzák a proli káderekre!).

Eltusolhatatlan bűn, egy nagy harakirinek minősül egy agrár ország mezőgazdaságának szétzúzása, különösen egy elvesztett háború után, és az ország szolgáltató ellátásának minősülő kisipar, kiskereskedelem megsemmisítése. Mindez együtt az ország gazdasági helyzetének ellehetetlenüléséhez vezetett. Pedig a mindenható párt részéről nem hiányzott az "ésszerű" próbálkozás. De hiába nevezett ki kolhoz, Tsz. elnökének, vagy igazgatójának megbízható kádersusztert, vállalat. vagy gyár igazgatójának hasonlóan megbízható párthű borbélylegényt, a gazdálkodás nem, de a korrupció, a lopás, a csalás élénken működött. Miért is ne, hiszen ebben a főnökség járt az élen. A káderek kiválasztása általában a lágygerincűekből került ki. A felsőbbség részéről mindent elfogadó, helyeslő példánynak kellett lenni. Ilyen magatartás mellett aztán bármilyen elkövetett ballépésében, de bűnében is meg lett védve, hiszen jó elvtárs, amit bizonyított az előzetes politikai képzés során.

Kiváltképpen a kezdeti időkben, a mindenható párt első emberei voltak, akik úgy álltak bárminemű, akár gazdasági kérdéshez, mint amit csakis ők tudnak a legjobban. Mert ugyebár a párt vezénylete alatt kisarjadt ideológiai bajnokoktól ez természetesnek is tűnhetett. Sajnos ezt legtöbbje magáról el is hitte, mert hiszen alapjában véve korlátolt buta volt. Így születtek aztán a hatalmas költségekkel járó gazdasági, sőt ésszerűtlen, blőd beruházások, melynek nyomorúságát az ország lakossága viselte.

Az 56-os forradalom szinte törvényszerű bekövetkezése, annak a szovjet részről

való eltiprása. ezen válságos idők nyomán az ország gazdasági helyzete mélypontjára süllyedt - mindehhez hozzájárult az is, hogy a szovjetek az ország javait, kezdettől fogva szipolyozták.

A Kádár kormány ennek a gazdasági ellehetetlenülésnek ellensúlyozására (a következményekkel nem törődve) nyugati, nyilván zsidó magánbankoktól éveken át folyamatosan kölcsönöket vett fel, aminek feltétele volt, hogy megnevezett hittársa sértetlenségét ennek fejében biztosítsák. Nem, mintha a visszafizetés, vagy a kamatok alól mentesítve lett volna a kormány. (Éppen ezért háborognak ma egyes képviselők. Szerintük ezeknek a kölcsönöknek a visszafizetését a jelenlegi kormánynak meg kellene tagadni).

A vasfüggöny mögé zárt szovjet nép, a világ dolgairól annyit és úgy tudott évtizedeken át, amennyit a szovjet parancsuralmi rendszer tálalt a számukra. Az pedig nem volt más, mint az, hogy a szovjet nép milyen kiváltságos helyzetben él: ingyen gyógykezelés, üdülés, iskoláztatás stb. Kényelmes munkahelyek, a munkanélküliséget nem ismerik. Munkája után minden.életszükséglet, mint élelem, ruházat az állam gondoskodik, egyszóval minden, ami jó, azt a szovjet állampolgár az államtól megkap. Bezzeg ott nyugaton a kapitalizmusban, sok ezrek munka és kereset nélkül nyomorognak. Templomok előtt, utcasarkokon koldusok könyörögnek alamizsnáért. Állandóak a sztrájkok, mert a szolgáltatásokhoz a keresetük nem elég. A burzsuj kapitalisták kizsákmányolják a dolgozókat.

----------------------------------------------------------

Levél a Hódmezővásárhelyi Szociálpolitikai Bizottsághoz

Szíves értesítését, a mai napon, illetve az óta már a kiutalt pénzt is megkaptam. Nem mulaszthatom el. hogy hálás köszönetet ne mondjak, elsősorban önnek, de más munkatársainak is, akik megértéssel meghallgattak. Tizenöt éves koromtól egész életemet becsülettel végigdolgoztam a kereskedelem, iparcikk különböző ágazataiban. Rögös életutam, melybe különösen a háborús évek sodortak azzal zárult, hogy szovjet büntetőlágerekben töltöttem kilenc évet és életben maradtam. Ma, közel nyolcvan évesen még mindig tevékenyen élek, amit józan, sportszerű életvitelemnek köszönhetek. Sajnos lábaim betegek és a szívműködésem is ma már hervatag. Lakásomtól mintegy 3 kilométerre eső, úgynevezett zártkertemben, életkedvet adó tevékenységet folytatok. Rendszeres kijutásomat az ön megértő segítsége tette lehetővé.
Ezért az önzetlen megértéséért. kérem fogadja hálám és őszinte tiszteletem!
                                                                                                                        

                        Kovács László

http://web.archive.org/web/20090305113519/http://www.gulag.hu/kovacs/kovacs00.htm 

http://monguz.sk-szeged.hu/index.jsp?bib1id=4&dbname=database_nlvk&term=324848&bib1field=0&page=details&from_page=details&record_format=long