Magyar sorsok a gulagban. Kovács László, egy volt mordoviai rab emlékei

Szekeres Gyula : Pár gondolat

Kovács László hódmezővásárhelyi földim, jó barátom, és sorstársam volt. Első alkalommal Lembergben találkoztam vele, amikor összegyűjtöttek bennünket a volt Szovjetunió teljes területéről. 1953 tavaszától, ahogy Sztalin meghalt, folyamatosan indították a csoportokat az ország nyugati felén felállított lágerba.

Ez a hely korábban Lengyelországhoz tartozott, akkor amikor mi odaérkeztünk, már szovjet terület volt.

Lembergben 1500 magyar állampolgárt gyűjtöttek össze májustól-novemberig. Ahogy én június 15-én megérkeztem a vorkutai csoporttal, nyomban kerestem azt a vásárhelyi fiút Bodré Istvánt, akivel engem elítéltek. Sajnos a halálhíréről kaptam tájékoztatást. Még 1947. február 10-én meghalt agy- és mellhártya gyulladásban.
Ahogy kiáltoztam, kerestem B. Pistit, megszólal mellettem Laci bácsi eképpen: Te is vásárhelyi vagy? Igen mondom, méghozzá törzsgyökeres, ott születtem. "Én is" mondja és már készen is volt a hosszútávra kötött barátság közöttünk.
Ő Mordoviából, a legkorábbi csapattal érkezett. Aránylag közelről.
Attól a naptól kezdve (1953. június 15.) mindennap együtt sétáltunk, beszélgettünk, hiszen földiek, egy azon városból valók voltunk. Igaz, Ő jóval korosabb volt nálam, de találtunk közös témát egész november közepéig.
Szőttük a jövőnket, elképzeléseinket, hogyan tovább ha végre hazakerülünk. A későbbiekben nem akadtam újabb Vásárhelyire a lágerben.

November 2.-án 750-es csoportot indítottak Magyarországra. Laci bácsi a K. betűje miatt az első csoporttal indult abba a hazába, melyet több mint 100 hónapja látott utoljára.
1945. áprilisától Ő sem tudott semmi hírt otthonról, a családról.

Így Ő vitt rólam első ízben hírt édesapámnak, hogy él a fia. Amikor én egy hét múlva elindultam hazafelé, szinte hihetetlennek tűnt az egész. Természetesen visszajelzést nem kaptunk otthonról, tehát nem sejtettem, vajon él-e még édesapám?

Szerencsésen hazakerültem én is, mint Laci bácsi. Meg is látogattam hamarosan otthonában.

Mindketten nagyon el voltunk foglalva az új életkezdés kérdéseivel. Tapasztalhattam, hogy amiket ott kint eltervezett, azokat sorra megvalósította idővel. Postagalambokat, angóranyulakat tartott, később díszmadarakkal foglalkozott, aztán fajkutya-tenyésztő lett. Akármihez fogott, sikeres volt a vállalkozása. Kiállításokon sok elismerő oklevelet kapott. Nagy tiszteletben állt, becsületes munkáját határon innen és túl is ismerték. Kereskedelmi szelleme tiszta, és feddhetetlen volt.

Sokszor beszélgettünk közös és egyéni itthoni élményeinkről. Nagyon tiszteltem és tisztelettel emlékezem rá míg élek. Ezért is segítettem unokámmal, hogy e füzet megszülessen.
78 évesen, 1993-ban kezdte írni csak úgy, spontán, olyan papírokra és füzetlapokra, ami éppen kéznél volt.
Gondolom, ha még élne, biztosan kiegészítette volna további részletekkel, sajnos már nem volt rá módja, 1998-ban eltávozott közülünk. 

Írása nyilvánosan nem jelent meg pénzszűke miatt, de a család, rokonság, jó barátai így megismerhetik, megőrizhetik

Decs, 2000. november 20.

I. fejezet

1. 

1935-36-os években voltam tényleges katona az V. hadtest híradó osztályánál, ahol távírászi kiképzést kaptam. E minőségben kiváló eredményt értem el, -morze versenyen 120-as vételi. és 130-as adási eredménnyel- a mindenkori elsők között végeztem. Nyilván ennek köszönhetően, mint. tartalékos ötször voltam SAS-os behívóval hadi szolgálaton. Részt vettem a Felvidék, Erdély és a Délvidék megszállásában, ill. visszafoglalásában. Utoljára 1943 augusztusában hívtak be hadiszolgálatra. 1944 őszén Verecke és Skúlé között a Kárpátokban súlyos fej és combsérülésekkel a visszavonuló németek találtak rám. 20 órás eszméletlenség után sebesülten feküdtem kb. 6 hétig a munkácsi katonai kórházban, ahonnan bevonultam a szegedi pótkeretünkhöz. Onnan rövid időn belül, mint jól képzett rádiótávírászt az akkor már Kaposváron állomásozó V. HDT kémelhárító osztályához vezényeltek. Kiderült, hogy holttá voltam nyilvánítva. Mivelhogy az osztálynál más volt a forgalmi szolgálat, és néhány más morzejeleket is alkalmaztak, másodmagammal átállási gyakorlatot végeztem. Itt meg kell jegyezni, hogy láthatóan nem érződött a vezető tisztek részéről holmi reménykeltő hangulat az egész fronthelyzetet illetően. A főnök kijelentette, hogy Szállasira nálunk senki sem fog felesküdni, majd később időben kijelentette, hogy a fronthelyzet megítélésében a jelek arra mutatnak, hogy hamarosan nyugat felé kell tovább mennünk.

Ugyanakkor kihirdette, hogy aki tovább akar menni az osztállyal nyugatra, azok vele fognak menni, akik családi, vagy más okok miatt nem akarnak menni, azok itthon kapnak feladatot. Mi úgy döntöttünk (30 évesen), hogy nem akarunk Németországba menni. Így került sor arra, hogy egy ottani tiszt ceglédi lakásába mentünk. A tiszt családja már Pestre menekült. A nagy belvárosi házban csak egy háztartási alkalmazott volt rajtunk kívül.

Odainduláskor a főnök nem nagy meggyőződéssel, megadta a műszaki eligazítást azzal, hogy legkésőbb két napon belül jelentkezni fog nálunk egy, de lehet, hogy még egy másik hírszerző is. Azt mondta, hogy csak úgy fogadjuk az anyagot, ha a megadott kódex szerinti jelszót használja. Azon meglehetősen csodálkoztunk, hogy a kapott kis adóvevő angol gyártmányú volt, de még a rejtjelezési mód is angol szótár segítségével történt. Terv szerint, a híranyagot rejtjelezve, a megadott periódusidőben kellett volna a bárhol tartózkodó központnak leadni.