Magyar sorsok a gulagban. Zsúnyi Illés: Nehéz idők (előszó)

Stark Tamás :  Előszó

Közvetlenül a második világháború után a szovjet politika és propaganda egyik legnagyobb sikere annak elhitetése volt, hogy a kényszermunkatáborokban lévő külföldiek mind hadifoglyok illetve háborús bűnösök. Mivel a német és a vele szövetséges hadseregek a visszavonulás során valóban hatalmas károkat okoztak, a katonák sorsa a nyugati közvélemény érdeklődését nem kelthette fel. Magyarországon, akárcsak Németországban, természetesen más volt a helyzet. A foglyok sorsa, hazaszállításuk kiharcolása és megszervezése a magyar belpolitikai élet egyik legfontosabb kérdése volt a háború utáni években. A magyar sajtóban és a hivatalos dokumentumokban is csak „hadifoglyok”-ról volt szó, bár az országban mindenki tudta, hogy a szovjet fegyveres erők a civil lakosság egy részét is kiszállították. A kommunista hatalomátvétel után még az eufémikus „hadifogolykérdés” is tabu lett és többszázezer magyar sorsa csak a rendszerváltás után került ismét a politika illetve a tudományos kutatás látókörébe.

1997-ben Dupka György és Alekszej Korszun a kárpátaljai deportálásokkal kapcsolatos korabeli dokumentumokat adta közre. A kelet-szlovákiai elhurcolások történetéről Dobos Ferenc írt, míg az Erdélyben élők tragikus sorsát a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség által kiadott Fehér Könyv tárta fel. Zialbauer György a magyarországi németek elhurcolásának történetét írta meg. A fogoly sors átfogó bemutatására eddig Füzes Miklós, Bognár Zalán, Domokos József és e rövid előszó szerzője vállalkozott.

A közelmúlt megismerésének elsődleges forrásai azonban mégis a visszaemlékezések. Az elérhető hivatalos dokumentumokon kívül a kutatók is elsősorban ezekre támaszkodnak munkáik írásakor. Közvetlenül a rendszerváltás után még számos túlélőt sikerült megszólaltatni. Szebeni Ilona író 44 Bodrogközből elhurcolt nő sorsát adta közre interjú kötetében. Rózsa Péter a Nyírségből deportált túlélőkkel beszélgetett. Ártatlanul elítélt fiatalok kálváriáját rögzítette Szente Zoltán. Herczeg Mihály egykori hódmezővásárhelyi leventék visszaemlékezéseiből szerkesztett kötetet. A meghurcolt nőknek és férfiaknak Sára Sándor valamint a Gulyás testvérek dokumentumfilmekben állítottak emléket. Valódi hadifoglyok, kényszermunkára elhurcolt polgári lakosok, hamis vádakkal elítélt egykori rabok tucatjai írták meg visszaemlékezéseiket és a munkák egy része könyv alakban is megjelent. A szemtanú irodalom Zsúnyi Illés könyvével is gazdagodott. A szerző saját tapasztalatait mondja el, de történetéből a magyar foglyok százezreinek sorsát ismerhetjük meg.

Hogyan történhetett meg mindez?

Az eredeti dokumentumokból, valamint a nemzetközi szakirodalomból világosan kiderül, hogy, ami a szovjet megszállás első hónapjaiban Magyarországon történt, az nem egyedi jelenség volt, hanem az elfoglalt területeken folytatott szovjet politika szerves részét képezte.

1939 őszén a Lengyelország elleni szovjet támadás során mintegy 250 ezer lengyel katona esett  fogságba. A közkatonák egy részét idővel szabadon bocsátották, de mintegy 40 ezer fogoly kényszermunka táborba került. Az elfogott tisztek közül mintegy 14 ezer főt 1940 nyarán kivégezték. A németek által megszállt területekről menekültek közül 145 ezer civilt a táborvilágba szállítottak és körülbelül 10 ezren a GULAG-on végezték. Ugyancsak „társadalmilag veszélyes elemek”-nek tartották és letartóztatták, majd elítélték a lengyel államigazgatás tisztviselőit. Több tízezer nemkívánatos lengyel elkerülte a hadifogoly és internáló táborokat, valamint a GULAG-ot, de rájuk a kitelepítés várt. Biztonsági okokból Kazahsztánba deportálták az elitéltek családtagjait, mintegy 60 ezer főt. Ugyancsak a szovjet hatalom megerősítését szolgálta a húszas évek elején érkező lengyel telepesek kitelepítése nyugat-Szibériába. Ez az akció 140 ezer embert érintett. 1941 tavaszán 86 ezer lengyelt a határzóna „megtisztítása” miatt szállítottak a Szovjetunió belsejébe. Hasonló tisztogatások zajlottak az elfoglalt Baltikumban és Besszarábiában.

A szovjetek 1944/45-ben, a kelet-európai térségben ott folytatták, ahol 1941-ben kényszerűen abbahagyták. Különbség azonban, hogy míg 1940/41-ben a polgári lakosság egy részének az elhurcolása elsősorban politikai célból történt, addig a háború utolsó évében végrehajtott deportálások célja a Szovjetunióhoz csatolt területek etnikai arculatának megváltoztatása, és a munkaerőszerzés volt. A gazdasági szempontok mellett azért nem szorultak háttérbe a politikai, biztonsági megfontolások sem. Az NKVD különleges egységei letartóztatták és elhurcolták a német és a szovjet hadsereg ellen harcoló Ukrán Nemzeti Unió (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztov) és az Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrainska Posztanszka Armija) partizánjainak hozzátartozóit, mintegy 100 ezer polgári személyt. A kollaboráció vádjával Ukrajnában és Fehéroroszországban több százezer személyt tartóztattak le. Az etnikai és politikai tisztogatások folytatódtak a Baltikumban és a visszafoglalt lengyel területeken.

Bár a szovjet vezetők szándékairól nem állnak rendelkezésre eredeti dokumentumok, a történetekből nyilvánvalónak tűnt, hogy Magyarországon az elhurcolások legfőbb célja a Szovjetunió világháborúban leapadt kényszermunkás hadseregének a feltöltése volt.

A kényszermunka ellentétes a hadijoggal, és bár a Szovjetunió nem írta alá a Genfi hadifogoly konvenciót, 1941-ben megígérte annak tiszteletben tartását. Közvetlenül a háború után a győztes országokban általános vélekedés volt, hogy a kényszermunka, ha nem is jogszerű de igazságos, mert a volt ellenségnek fel kell építeni azt, amit a háború alatt lerombolt. Kezdetben nem emeltek kifogást a nyugati hatalmak vezetői sem.

Kevesen tudták, hogy a jóvátételbe a Szovjetunióban végzett munka nem számított bele. A külföldiek kényszermunkája, függetlenül attól, hogy politikai vagy gazdasági szempontból alkalmazzák a szovjet rendszer lényegéhez tartozik. Lavrentij Berija, belügyi népbiztos, közvetlenül a Lengyelország elleni szovjet invázió megindulása után, 1939. szeptember 19-én rendelte el a Hadifogoly és Internáló Táborok Igazgatóságának (Glavnoje Upravlenyije Vajna Plenniki Internirovannih - GUPVI) felállítását. Stefan Karner osztrák történész kutatásai szerint a gyorsan növekvő táborvilág összesen 340 főtáborból és 4000 melléktáborból állt. A fő és melléktáboron kívül léteztek még speciális munkatáborok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök. A GUPVI táborrendszer felállítása bizonyítja, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbségek civilek és katonák között, és a szovjet területeken vívott háború a kommunista rendszer kiterjesztése mellett a munkaerő szükséglet kielégítését is szolgálta.

Magyarországon a polgári lakosság elhurcolása két hullámban történt. A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy, egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Kolozsvár elfoglalása után a szovjet haderő mintegy 5 ezer városi polgárt hurcolt el. 1944 október 28-án Hajdúböszörményből 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborba nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba. Budapest elfoglalása után Malinovszkij marsall 138 ezer hadifogolyról tett jelentést. Mivel a hadifoglyok száma a német katonákkal együtt sem lehetett több 40 ezernél, a hiányzó fogoly mennyiséget Malinovszkij mintegy 100 ezer lefogott budapesti és pest környéki civillel pótolta.

Az elhurcolás második hulláma, az első után 1-2 hónappal kezdődött. Ez az elsőnél jóval szervezettebb, gondosan megtervezett és előkészített akció volt, mely azonban nem terjedt ki az egész országra.

A harcok elcsendesülése után egy-két hónappal végrehajtott elhurcolások a munkaerő biztosítása mellett, a kollektív felelősségre vonás jegyében történtek. Az akció a front előrehaladását követve a Tiszántúlon és északkelet Magyarországon kezdődött, Budapest környékén és a Duna-Tisza közén folytatódott és délkelet-Dunántúlon fejeződött be. A lakosság szelektálásának lefolyásáról a visszaemlékezések adnak egy-egy pillanatképet. Ezekből úgy tűnik, hogy a szovjet belügyi csapatoknak területekre lebontott fogoly kontingenst kellett feltölteni, és a Szovjetunióba szállítani. Ha a kontingenst a német nemzetiségűekkel nem lehetett feltölteni, akkor jöttek a német, majd a magyar nevű magyarok.

Az Északkelet-Magyarországról elhurcoltak szinte kivétel nélkül magyarok voltak, mert abban a térségben nem éltek németek. Sashalmon például a 16 és 45 év közötti német nevűeket fogták el. Ceglédberceliből is vittek férfiakat és nőket is, de később elengedték azokat az asszonyokat, akiknek 6 éven aluli gyerekük volt. Simán a 17 és 50 év közötti férfiakat és nőket hurcoltak el. Vajócról, Hetéről és Tarpáról viszont csak a férfiakat vittek el. A legkülönösebb szelektálásra a bodrogközi Ónodon került sor. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek a családneve „r” betűvel végződött, mondván Hitler nevének utolsó betűje is „r”. Így kerültek az elhurcoltak listája olyan színmagyar nevek, mint Pásztor, Molnár, Bodnár, Csíger, Gyüker, stb.  

A katonák és a civilek mellett a foglyok harmadik csoportját azok a magyarok alkották, akiket - gyakran a magyar hatóságok közreműködésével - a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntette vádjával - legtöbbször alaptalanul. Közéjük tartozott Zsúnyi Illés. Az ő beszámolójából is kiderül, hogy a tárgyalások formálisak voltak, az ítéleteket a szovjet katonai bíróságok hozták. A magyarul rendszerint csak alig tudó „tolmács” ujjai feltartásával jelezte, hogy a „vádlottat” 10, 20, 25 évre ítélték. A szovjet állambiztonság elhárításának és ideiglenes hadbíróságának egykori épületein és börtöneiben szerte az országban ma 14 emléktábla, és két emlékmű őrzi a törvénytelenül elítélt rabok emlékét. (Budapest két emléktábla: VIII. ker. Tolnai Lajos utca 43, Városligeti fasor 4/b; továbbá: Sopronkőhida, Sopron - két emléktábla, Szombathely, Nagykanizsa, Nagyalásony - emlékmű, Balatonfüred, Tés - emlékmű, Kaposvár, Gyöngyös, Jászberény, Kompolt, Nyíregyháza-Sóstófüdő, Eger) a Szovjetunióba hurcolt magyarok emlékhelye még a Budapest V. kerületi Honvéd téren felállított GULAG emlékmű.

Hányan voltak?

A Központi Statisztikai Hivatal a szovjet területeken, valamint a magyarországi harcokban, továbbá az 1945 márciusi - áprilisi visszavonulás során német területeken fogságba esett magyar katonák lehetséges számát is figyelembe véve - összesen 600 ezerre becsülte a szovjet fogságba került magyarok számát. Mivel a KSH 1946-ban készített jelentésében nincsen szó sem a Magyarországról kiszállított népi németekről, sem a Kárpátaljáról és Erdélyből elhurcolt magyarokról, a szovjet fogságba esett, illetve elvitt magyarok és magyarországi németek teljes száma 50 - 100 ezer fővel is meghaladhatja a KSH adatát. Ezeket a becsült határértékeket nagyságrendileg az 1989 után felbukkanó, egykori szovjet adatok is alátámasztják. A Szovjet belügyminisztérium adatai szerint 1945. október 31-én 541530 fogoly volt a Szovjetunióban. Ez a szám azonban csak az 1945 őszén nyilvántartásban lévőkre vonatkozik. Ez a fogolylétszám nem tartalmazhatta azokat, akik korábban estek fogságba és 1945 októberében már nem voltak életben. Ugyancsak nem tartalmazza a szovjet adat az átmenő táborokban és a kiszállítás közben elhunytak számát. Márpedig a kiszállítás közben magasabb volt a halandóság, mint kint a táborokban. Az 1945 őszén regisztrált 541530 fős adat tehát lényegesen, akár 100 ezerrel is több foglyot takar.

Nem lehet pontosan meghatározni, hogy a fogságba esettek közül hányan voltak civilek. A jórészt hozzátartozók bemondása alapján, 1945 tavaszán elkészített és a Külügyminisztériumba küldött listákon összesen 94783 személy neve áll. Figyelembe véve a Kárpátaljáról ás Észak-Erdélyből elhurcoltakat, a civilek száma elérheti a 200 ezret. Ez a teljes fogolylétszám mintegy harmada.

A GULAG-ra került, tehát az elitélt magyar rabokról pontos számadatok ugyancsak nem állnak rendelkezésre, de egy 1947-ben keletkezett szovjet jelentésben 8200 fő szerepel. Ez azonban nem végleges szám, mert 1948-ban és 1949-ben sorozatban ítélték el azokat, akik hadifogoly-táborokban vagy internáló-táborokban voltak. A valós létszám tehát a 8200 főt lényegesen meghaladja.

Bizonytalan a Szovjetunióból visszatértek száma is. A bizonytalanságot az okozza, hogy az 1949 júniusa előtt visszatértekről nem készült átfogó kimutatás. Az akkor még elsősorban Szegedre érkező szabadulókat a Honvédelmi Minisztériumnak kellett volna regisztrálnia és ellátnia, azonban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem járult hozzá, hogy a fogolykérdéssel egy kisgazda irányítású minisztérium foglalkozzék. A hadifoglyok és internáltak ügye végül 1946 júniusában a kommunista vezetésű Népjóléti Minisztériumhoz került. Az addig visszatértek számát a legtöbb forrás 100-150 ezer közé teszi. 1946 júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság 202 ezer visszatérő foglyot regisztrált. 1949-1951 között mintegy 20-25 ezren tértek vissza. Az 1951 után hazaszállítottak pontos száma viszont nem ismert. 1953 és 1955 novembere között mintegy háromezer magyar rabot szállítottak vissza. Magyar források alapján a visszatérők összlétszáma mintegy 330-380 ezer főre tehető. A Csehszlovákiából (Felvidékről) és Jugoszláviából (Délvidékről) származó foglyokat Magyarországra szállították vissza, számukat a magyar adatok tartalmazzák. Ugyanakkor ismeretlen az Erdélybe visszaszállítottak száma. Szovjet adatok szerint csak 1949 januárjáig 419000 főt szállítottak haza Magyarországra. A magyar és a szovjet adat közti különbségre nincs reális magyarázat.

Mivel a kiszállított foglyok és politikai elítéltek számát sem tudjuk pontosan az elpusztultakról annyi mondható, hogy számuk 250 - 350 ezer között lehet. Meg kell azonban említeni, hogy a szovjet táborokban regisztrált halálesetek száma „csak” mintegy 61 ezer fő.

A Szovjetunióba hurcolt foglyok egy kényszermunkát alkalmazó bosszúszomjas hatalom áldozatai lettek. Ez egyben azt is jelenti, hogy a foglyok alapvetően nem a háború, hanem a kommunista rendszer áldozatai, mert a táborvilág a szovjet gazdaság meghatározó szektora volt. Az életben maradt foglyok zömét a háború után két-három év múlva szállították haza, de az utolsó csoportok jóval Sztálin halála után 1956-ban érkeztek vissza Magyarországra. Bár a foglyok kiirtása nem volt cél, a gyűjtő, elosztó és munkatáborokban, valamint a táborok közti szállítás közben gyakran még az életben maradás minimális feltételeit sem biztosították. Mivel a foglyok mintegy harmada az éhezés és a rossz körülmények miatt fellépő fertőző, és egyéb betegségek áldozata lett, a szovjet fogság is a népirtás egyik formájának tekinthető.

Zsúnyi Illés könyve a fogság áldozatainak állít emléket.

http://web.archive.org/web/20080515095554/http://www.gulag.hu/zsunyi/eloszo.htm

Magyar sorsok a szovjet gulagban: gulag.hu

Sok évvel ezelőtt - nyolc is van már - felébredt érdeklődésem a 20. századi történelem iránt, mely a '90-es évek második felében a középiskolai oktatásban elhanyagolt téma volt. Tíz évvel később az internet már könnyű kutakodást tett lehetővé ebben a témában is. Ekkor találtam rá a gulag.hu oldalra, melyet egy gulagtúlélő fia készített apja emlékéül. Az oldal egyik leghasznosabb, leginformatívabb tartalma az Olvasószoba aloldalon összegyűjtött, nyomtatásban is kiadott visszaemlékezések voltak.

Tavaly feltűnt, hogy az oldal már nem elérhető. Ez az állapot azóta sem változott, ezért arra gondoltam, hogy felhasználva a weboldalakat archiváló Wayback Machine ingyenes szolgáltatást, elérhetővé teszem az archívumból előkereshető tartalmakat, elsősorban a személyes visszaemlékezéseket.